17.fejezet

17.fejezet

Sziasztok!
Nem tudom, miért lett fehér a szöveg mögött, engem nagyon idegesít, remélem egyedül vagyok vele :)
A fejezetről annyit, hogy kicsit rövidebb lett a szokottnál, de remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!

-Nem Kristen, én komolyan beszélek. Nekem nem szimpatikus.

-Nem lesz semmi gond. Gyere, menjünk haza. Ünnepeljük meg. -kacsintott egyet. Egy ilyen ajánlatnak ki tud ellenállni?

Másnap reggel a telefon csörgésére keltem, ami Robnak nem nyerte el a tetszését.

-Már megint ki keres az éjszaka közepén? -mérgelődött félálomban.

-Ssss. Csak az ébresztő az. Aludj csak. -adtam egy puszit az arcára.

-Hová mész? Hány óra van?

-Sheila-val találkozom és fél kilenc. 

-Akkor én visszaalszom. -halkan felkuncogtam. Nem aludt túl sokat. Nem mintha panaszra lett volna oka az alvás helyetti elfoglaltság miatt.

-Csak ne felejtsd el, hogy délután mész dolgozni. -erre már nem mondott semmit, már horkolt is. Kimentem a gardróbba és összeszedtem a ruháimat. Kihasználtam, hogy nincs itt Ashley, így olyan ruhákat aggattam magamra, amiktől ő kikészülne. Egy krémszínű nadrágot vettem fel egy kék ujjatlannal, amire rávettem egy kockás inget, mondván ha melegem lesz, csak leveszem. A végén pedig találtam egy világoskék cipőt, ami nekem nagyon tetszett, de ha Ahh itt lenne, szerintem megtiltaná, hogy felvegyem.

 De most nincs itt, úgyhogy azt veszek fel amit akarok. Komolyan úgy érzem magam, mint egy lázadó kamasz, aki eltitkol valamit a szülei elől gondolván, hogy amiről nem tudnak, az nem fáj. Na mindegy. Egy táskába bedobtam a mobilom, cigit, zsepit, iratokat, majd miután befújtam magam a kedvenc parfümömmel, az is a táskába került. Mire kész lettem, egy autó dudálását hallottam a ház elől. Adtam Rob arcára egy puszit, majd lesiettem a lépcsőn. Mary és Bob a konyhában reggeliztek.

-Kristen, hát te hová sietsz? Nem eszel velünk?

-Jó reggelt! Köszönöm nem. Sheila-val találkozom már itt is van, úgyhogy rohanok.

-Reggelizni akkor is kell Kristen. Akkor hívd be őt is.

-Köszönöm Mary, de tényleg nem vagyok éhes. -mondtam, majd egy-egy puszit adtam mindkettejük arcára és már rohantam is ki.

(Mary szemszöge)

-Nem jó ez így Bob.

-Micsoda? -nézett fel a napilap mögül.

-Talán tegnap reggel láttam őt utoljára enni, és akkor is keveset.

-Túl sokat aggódsz szívem. Biztosan evett. Nem látod őt egész nap.

-Akkor is alig eszik. Nem lesz ez így  jó. Egyre soványabb. -erre már nem mondott Bob semmit. Lehet, hogy túl sokat aggódom? Nem számít. Akkor is fontos nekem Kris és az egészsége. Ha hazajött azonnal le fog ülni enni. 

Miközben mosogattam Bon elköszönt és indult az irodába. Holnap már végre ő is itthon lesz pár hétig. Jön végre a nyári szabadság. Mikor végeztem az öblítéssel, Robert jött le az emeletről.

-Nahát szervusz Robert! Nem is tudtam, hogy itt aludtál.

-Szia Mary, remélem nem gond.

-Dehogy gond! Örülök, hogy ilyen jól megvagytok Kristennel. -ekkor szembe jutott valami. -Te figyelj csak, ha már szóba került Kris.

-Tessék. -kíváncsian nézett rám, jól láthatóan fogalma sem volt mit szeretnék kérdezni.

-Mikor evett utoljára?

-Tegnap este evett egy croissant. Miért?

-Nagyon keveset eszik. Aggódom érte.

-Igen, ezt én is észrevettem. 

-Figyelj rá kérlek.

-Ezt kérned sem kell. Persze, hogy figyelek.

-Köszönöm Robert. Gyere, legalább te egyél valamit.

-Nem akarok zavarni.

(Robert szemszöge)

-Nem akarok zavarni.

-Ne butáskodj! Dehogy zavarsz! -mondta és már tette is az asztalra a reggelim.

- Köszönöm. -mondtam, majd leültem és enni kezdtem.

-Lehetne még egy kérdésem?

-Persze.

-Észrevettem, hogy Kris egyik nap nagyon feldúlt volt mikor hazajöttetek. Mi történt? Összekaptatok?

-Nem, ilyenről szó sincs. Ez ugye akkor volt, amikor elmentünk Shel-ékhez. Nos, a húgának a barátja személye volt Kris kiborulásának az oka.

-Talán ismeri?

-A testvére.

-Micsoda? Cameron itt van? Egészséges? Nincs baja? -jött elő rögtön Mary-ből a védelmező anyuka.

-Igen itt van, és semmi baja. Bár én ezen nagyon szívesen változtatnék. -jegyeztem meg, mire Mary kérdőn nézett rám. -Mindig is a közelben volt. De Kris-t nem kereste. Ami láthatóan nagyon rosszul esik neki. Meg akarta magyarázni akkor, de Kris nem engedte, úgyhogy nem tudjuk az okát semminek. Kris most is azért találkozik Shel-lel, hogy kitaláljanak valamit, hogy mikor és hogyan jelentsék be Sheila-ék, hogy gyerekük lesz. Szeretné, ha mindenki örülne velük, de ez nehezen fog menni, ha Kris és Cameron így állnak egymással.

-Shelia terhes?

-Igen. És nagyon örülnek neki. -mosolyodtam el.

-Jó sok mindenről maradtam le, látszik hogy már egy hete csak 5 percekre találkozom a pletykás fiammal. -nevetett fel, mire vele együtt nevettem én is.

-Nagyon köszönöm a reggelit. -adtam vissza a tányért, majd elköszöntem és mentem haza. A kocsival  húsz perc alatt haza is értem.

-Mi van öcskös? Téged már itthon is látni? - kérdezte idegesítőbbik nővérem.

-Hagyd őt Vic. Csak szerelmes. -ezen elgondolkodtam. Igen az vagyok. Szeretem Kristen-t. Ilyen erősen és ilyen biztosan még senki iránt sem éreztem.

-Igen. Az vagyok. -mosolyodtam el.

-Na tessék. Lizzy-nek vőlegénye van, a kicsi is szerelmes, én meg itt vagyok egyedül.

-Ugyan Vic! Te is megtalálod.

(Kristen szemszöge)

-Meg fogom beszélni vele.

-Ne miattam Kris, ha még nem állsz rá készen akkor...

-Készen állok. Ne aggódj. Megadnád a számát kérlek?

-Biztos vagy benne? -kérdezte Shel, miközben a mobilját vette elő a táskájából.

-Teljesen. -elmentettem Cam számát, majd beszélgettünk egy kicsit még, aztán Shel-nek mennie kellett,

-Gyere, haza viszlek.

-Köszi, én még maradok. Majd hazasétálok. Közben lehet, hogy benézek Rob-hoz.

-Rendben. Szia. -adott egy puszit az arcomra, majd ment az autójához, aztán pedig már nem láttam. Elindultam sétálni,  közben raktam be zenét és azt hallgattam. Egy idő után az jutott eszembe, hogy fel kellene hívnom Cameron-t. Minél előbb, annál jobb. Túl akarok lenni rajta. Amint ezt elhatároztam magamban, tárcsáztam is. Három csengés után fel is vette.

-Igen?

-Szia, Cameron! Én vagyok az, Kristen.

-Kris, tényleg te vagy az? Úgy sajnálom tényleg, én...

-Találkozhatnánk? -kérdeztem a szavába vágva.

-Persze. Hol és mikor? -elmondtam neki, hogy én hol vagyok most, mire a válasza az volt, hogy 10 perc és itt lesz, majd elköszöntünk azzal, hogy pár perc múlva úgy is látjuk egymást. Nem tudtam mit fogok majd mondani neki, nem tudtam, hogy ő mit fog majd mondani. Fogalmam sem volt, hogy milyen kimenetelű lesz ez a beszélgetés és ez aggasztott. Mondjuk az egész előttem álló beszélgetéstől feszült voltam egy kicsit, de ez szerintem teljesen érthető. Nem tudtam mit gondoljak. Nem tudtam kiigazodni magamon. Nem tudtam mit akarjak. Rengeteg kérdőjel volt bennem. Hiányzott a bátyám, erre mikor esélyem van rá, hogy visszakapjam, szinte eldobom magamtól. De nem is töltött el olyan boldogsággal az, hogy megláttam, mint ahogyan azt elképzeltem. Itt volt a közelben. Itt volt és nem keresett. Ki tudja, hányszor ment el az utca túloldalán. Lehet, hogy ő látott is, csak nem volt rám kíváncsi? Egyszerűen csak nem érdeklem? Egyszer csak valaki megérintette a vállam. Mire felnéztem Cam állt mellettem.

-Szia Kris.

-Szia. -leült mellém, és pár percig nem szólalt meg, majd egy nagyot sóhajtott és ismét sajnálkozásba kezdett. - --Cam, én nem haragszom.

-Tényleg?

-Csak rosszul esik. Ha már nem vagy rám kíváncsi inkább mondd a szemembe. Akkor legalább tudom, hogy jól vagy és boldogabb, mintha velem lennél.

-Jézusom dehogy! -úgy nézett rám, mintha komplett idióta lennék. -Honnan veszel te ekkora hülyeséget?

-Hát ha ilyen közel vagy hozzám, miért ne keresnél, ha nem azért, mert már nem érdekellek?

-Kris, a húgom vagy mindig is szerettelek és most is szeretlek. Hogyne érdekelnél?

-Akkor nem értem.

-Figyelj, nem mondhatok el mindent. Kérlek higgy nekem. Azzal, hogy nem voltam veled, csak téged védtelek.

-Ezt meg hogy érted?

(Cameron szemszöge)

-Ezt meg hogy érted? -kérdezte nagy, kíváncsi szemekkel. El kellene mondanom neki. Joga lenne tudni és jobb lenne ha tudná. De nem fogom elmondani neki csak azért, hogy ne haragudjon rám. Addig biztonságban van, amíg nem tud semmit. Akkor amikor a szüleink meghaltak, miután észhez tértem, keresni kezdtem pontos információkat a balesetről.. A balesetet okozó járműben két fiú ült. Húsz és huszonhárom évesek voltak. Mindketten részegek voltak és be voltak drogozva, így ültek a kocsiba. Persze nekik nem esett bajuk. Az egyiknek eltört az egyik karja, a másik pár zúzódással megúszta. Nem volt igazságos. Bárki ott lehetett volna. És nem igaz, hogy nem volt velük egy valaki, aki józan lett volna, hogy megállítsa őket, hogy kocsiba üljenek. Kinyomoztam, hogy kik ültek a kocsiban. Mindent megtudtam róluk és mindkettőt megöltem. Elég volt egy pár nap, hogy láttam Kristent a baleset után. Ezt tették a húgommal. Nem tudtam ezt nézni. Persze nem mondom, hogy egy kis részben nem magam miatt tettem. Megölték a szüleimet, a húgomat pedig ilyen állapotba kényszerítették. Nem tudtam tétlenül ülni. Az, hogy kapnak pár év börtönt, az ilyeneket nem érdekli. Nem okulnak belőle. A pár év után ugyan úgy megfogják csinálni még egyszer és még egyszer. Megtettem amit meg kellett tennem ott Los Angelesben aztán átjöttem Londonba. Eljátszottam, hogy hajléktalan vagyok, hogy nincsenek irataim. Akkor elmentem egy hajléktalanszállóba, ahol rendbe szedtek és új iratokat kaptam. Azóta Cameron Steel néven élek itt Londonban. Munkát szereztem és  rendesen élem az életem. Most mit kéne mondanom Kris-nek?

-Nem mondhatom meg. -láttam, hogy már szólna is, így folytattam. -Figyelj Kris én...én tettem valamit, aminek nem szabad kiderülnie. Bízz bennem Kris.

-Mit tettél Cameron? - kihallottam a hangjából, hogy érzi, nagyon komoly a dolog.

-Jobb, ha nem tudod. -mondtam, mire megölelt. Nem mondom, hogy könnyű volt, de nagyon örültem neki, hogy megbocsátott. -miután elengedett eszembe jutott egy lényeges dolog. -Viszont lenne itt valami.

-Micsoda?

-A teljes nevem Cameron Steel. -kérdőn nézett rám. -Muszáj volt. Az nem érdekel, hogy én mit kapok, de hozzád ne jussanak el. -mondtam, mire egy csepp könny folyt le Kris arcán. -Ne sírj húgi. Most már itt vagyok és itt is maradok.