Kérdés.. o.O

Sziasztok!
Annyi kérdésem lenne hogy EZT a blogot olvassa-e még valaki, vagy zárjam be, vagy folytassam, vagy zárjam be, vagy mit csináljak vele?
Ha valaki érdekel a blog sorsa az írjon vagy szavazzon.
Előre is nagyon köszi.

Waltex

9. fejezet

9. fejezet

-Fiúk! Tudjátok mit? Délután megmutatom és akkor nem kell kérdezősködni oké? -kérdeztem mire bólintottak, majd nagyobb sebességre kapcsoltam és ott hagytam őket. Gyorsabban lefutottam a köröket, mint a srácok, így beálltam segíteni feltenni a hálót.

Nemsokára, egy ismerős hangot hallottam meg a hátam mögül.

-Szóval egy tetoválás. Miért csináltattad? -amikor hátra néztem Rob mosolygós arcát láttam meg.

-Fogadásból. -mondtam mosolyogva, miközben még mindig a hálóval babráltam. -De sosem bántam meg.

-Miben fogadatok? -állt be segíteni.

-Egy régi haverral fogadtunk, hogy egy hét alatt nem tud megfektetni 10 lányt a suliból. Elbuktam. 

-Ahha. -bólintott egyet és láttam a szemében, hogy nagyon kíváncsi, így elvigyorodtam, majd leugrottam a zsámolyokról, amiken álltam, hogy elérjem a háló tetejét, majd feljebb húztam a pólómat, hogy lássa a kis rózsát. Miközben nézte elmosolyodott. -Aranyos. -jegyezte meg vigyorodva. -Tervezel még?

-Mármint tetoválást? Nem, nem igazán. -ezzel le is tudtuk a beszélgetést, ugyanis a tanár két csapatba rendezte az osztályt és elkezdtünk játszani. Óra végén a többiekkel együtt indultunk az öltözők felé, de a tanár hangja megállított.

-Stewart!

-Igen tanár úr? -futottam oda hozzá.

-A röplabda elég jól megy magának. Van esetleg más sport is, ami iránt érdeklődik?

-Sajnos, csak röpizni tudok tanár úr, a többi sportban eléggé elveszett vagyok.

-Értem. Mehet. -mondta, majd én az öltözőbe futottam. A lányok már készen voltak, de nem tudtak megvárni, mert mindjárt becsöngetnek, úgyhogy gyorsan átöltöztem én is, majd futva tettem meg az utat a következő órámra.

*****

Ahogy haza értünk, levetettem magam az ágyamra. Unalmas volt a mai nap. És mit csinálok délután? Elővettem a füzeteimet, hogy házit írjak. Neki is kezdtem, vagyis inkább csak kinyitottam az egyik füzetet és néztem ki a fejemből. Nincs kedvem hozzá. Csuktam be rögtön. Ahogy nézelődtem, látó terembe került egy fekete körömlakk. Kifestettem vele a körmöm, csak úgy unalom űzésképp, de már rég kész voltam vele és már meg is száradt.Átmentem Kellan szobájába. Kopogás nélkül mentem be, és egyből az ágyára dobtam magam.

-Hé húgi, hol a kopogás? Ne vedd el a szokásomat! .szólt rám tettetett dühvel, de a végét elröhögte. -Komolyra fordítva a szót: Mit tehetek érted?

-Mit szoktál csinálni ilyenkor?

-Nem tudom. Minden félét. Általában a többiekkel lógunk, vagy csak Nikki-vel csinálunk valamit, de ő holnap valami versenyre megy az egyik tanárral, úgyhogy ő kilőve.

-Unatkozom. -jelentettem ki. Tudod mit? Eljössz velem állást keresni?

-Minek az neked?

-Már így is hülyén érzem magam, hogy a nyakatokon vagyok. Nem akarok...élősködni. Kell a munka, hogy ha nem is sokat, legalább egy kicsit tudjak segíteni a számlákban.

-Kristen, hát nem láttad tegnap este, hogy nem szorulunk ilyesmire? Apunak rengeteg pénze van. Igen, gazdagok vagyunk, de nem szeretjük ezt ilyen nyíltan kimondani. A házat is látod. Egy szimpla családi ház. Pedig simán lehetne egy olyan villánk, mint amilyenben tegnap is voltunk.

-Jól van jól van értem, de akkor is hülyén érzem magam. Na meg cigiből is szinte Rob tart el. -hoztam fel újabb érvet.

-Erre is van egy jó megoldás!

-Hallgatlak!

-Ne dohányozz! -mondta, mire hozzá vágtam egy párnát. -Jól van na! Menjünk.

-Csak átöltözök és mehetünk. -mondtam, majd vissza rohantam az én szobámba, majd a gardrób felé vettem az irányt. Azt a részt, ahol az Ash által vásárolt cuccok voltak, messziről elkerültem és a régi cuccaim fel mentem. Kiválasztottam egy szürke hosszú ujjút, egy fekete csőnadrággal, és egy szintén fekete cipővel. Ez az én stílusom.

 Felvettem ezeket, majd visszamentem a szobába, ahol a széken megláttam egy szürke sapit, így azt is magamra kaptam. Amikor kész voltam, vissza mentem Kel-hez.

-Mehetünk, dugtam be a fejem az ajtón.

-Persze. -mondta, miközben kinyomta a gépét és indultunk is.

(Robert szemszöge)

Végre vége a sulinak mára. Az utolsó pár óra teljesen leszívta az agyam. A tervem a következő volt: haza megyek, eszek, és irány az ágy. Csak hogy semmi sem úgy alakult, ahogyan én azt terveztem. Leállítottam a kocsit a feljárón, majd bementem a lakásba. Levéve a cipőm, fáradtam a konyhába vonszoltam magam, remélve, hogy ott találom anyámat, na meg valami kaját, de nem azt találtam ott, amit kerestem. Addig stimmelt, hogy anyu ott volt, de Emilie is. Ennyit a délutáni pihenésről.

-Sziasztok! -köszöntem nekik.

-Szervusz kisfiam!

-Robie, végre megjöttél! -jött oda hozzám Emilie, majd megcsókolt.

-Tudod, hogy utálom, ha így hívsz. -szóltam neki ismét, de szerintem ez is csak annyit ért, mint a többi 100 ahányszor eddig szóltam.

-Jaj, ne haragudj, de olyan aranyos ez a név.

-Nekem nem tetszik. -mondtam mogorván, majd kikerülve őt, a pulthoz ültem, és anyámhoz fordultam.

-Mi a kaja? -kérdeztem egy fáradt mosoly kíséretében.

-Jaj, kis drágám! Hogy elfáradtál. Sütöttem halat.

-Tökéletes. -mondtam, majd anyu már rakta is elém a tányért.

-Te is kérsz Emilie?

-Köszönöm nem. -mondta még mindig hatalmas vigyorral. Fel van pörögve. Ez nem jelent sok jót. Anyu kiment a konyhából, így kettesben hagyva engem barátnőmmel. Barátnő. Hát, így kéne éreznem egy barátnő iránt? De hogyan is érzek iránta? Jelen pillanatban idegesít. Az utóbbi pár napban nem foglalkoztam vele valami sokat, de így ha most bele gondolok, nem is hiányzott. Mármint, szeretem Emilie-t. Vagyis, már ebben sem vagyok biztos. A francba! Teljesen összezavarodtam. Mit csináljak?

-Estére terveim vannak Rob! -nézett rám egy sokat sejtető mosollyal, de erre nekem félre ment a falat a torkomban. Pár hete még boldogan fogadtam volna egy ilyen ajánlatot Em részéről, de most egyáltalán nem volt hozzá kedvem. De ahhoz sem, hogy kedves legyek vele.

-Ami azt illeti nekem is. -vallottam be neki. Vagyis hát, eddig nem volt ötletem, de most hirtelen ez jutott eszembe, hogy lerázzam. Csak hogy ő nem vette a lapot.

-Hmm, remélem egyre gondolunk. -ült az ölembe, és meg akart csókolni, de én elhajoltam előle.

-Nem hiszem.

-Mi a baj Rob?

-Semmi. Csak nekem más terveim vannak mára, sajnálom.

-Mi a terved? Csatlakozhatnék hozzád, aztán az én tervemet is beiktathatnánk. -oldotta meg, és még mindig mosolygott. Hihetetlen, hogy nem fogja fel. Egyre jobban idegesít. Csak ő változott meg, vagy eddig is ilyen volt, csak én nem vettem észre?

-Bocs, de Kellen-nel találkozom. Csak pasis dolgokról fogunk dumálni. Téged nem érdekelne. Foci, kocsik... Te is találkozz az egyik barátnőddel. -mondtam neki, miközben a mosogatóba tettem a tányérom, majd mikor vissza fordultam, már ott sem volt. Meg haragudott. Egy cseppet sem érdekelt. Hát, az hogy aludni fogok, tényleg nem fog össze jönni, inkább le vezetem valahogy a feszültséget. Elmegyek futni. Felmentem a szobámba, átöltöztem valami kényelmes cuccba, majd elköszöntem anyától. Az ajtón kilépve megcsapott a friss levegő és ez nagyon jót tett. Nem volt konkrét célom, csak futottam.


(Kristen szemszöge)

Amikor haza értünk, ledobtuk magunkat a kanapéra, és az asztalra dobtuk a sok cédulát, amit különböző helyek ajtaján, vagy oszlopokon találtunk. Mind hirdetési cédulák voltak, amiken különböző állás hirdetések voltak.

-Na melyik szimpatikus? -kérdezte Kel a cetlikupac felé mutatva.

-Még nem tudom. Szerinted eladó legyek egy könyves boltban, vagy felszolgáló egy kávézóban, esetleg egy bárban? Felhívom ezt a hármat és majd ha bemegyek meglátjuk melyik lenne a legjobb. -mondtam, majd felmentem a szobámba és így is tettem. Mind a három helyre behívtak, így holnap kezdhetem suli után a kávézóval. Nagyszerű. Alig várom, hogy munkába állhassak. Teljesen felpörögtem, és eszembe jutott, a délutáni ötletem, miszerint újra elkezdek futni. Átöltöztem, beszóltam Kel-nek, hogy elmentem és hogy majd  jövök, a fülemet bedugtam a fülessel és indultam is. A fülemben üvöltött a Metallica-tól az egyik kedvenc számom, ráadásul a kedvem is tök jó volt, így boldogan futottam, egészen addig, amíg meg nem láttam egy síró kislányt. Kivettem a fülest és oda mentem hozzá.

-Szia! -köszöntem neki, de ő csak tovább sírt. -Mi a baj? Segítek. -mondtam, miközben mellé guggoltam. Erre elvette a kezeit az arca elől és rám nézett hatalmas, könnyáztatta szemeivel.

-Most kaptam egy cicát, és vittem volna haza, de felmászott a fára és nem tud lejönni. -mondta a könnyeit törölgetve.

-Ne sírj, lehozom neked. -megsimogattam az arcát, majd felmásztam a fára és lehoztam a macskát, majd a kislány kezébe adtam. -Vigyázz rá. Hogy hívják? -kérdeztem.

-Még nincs neve. Téged hogy hívnak?

-Kristen, de barátoknak csak Stew. És téged hogy hívnak kicsi lány?

-Diana. És így már megvan a cicusom neve. -mosolygott most már, de értetlenül néztem rá. -Stew-nak fogom hívni.

-Komolyan? -kérdeztem meghökkenve, mire serényen bólogatni kezdett. Hűha. -Amúgy hol van az anyukád?

-Otthon. Ott lakunk. -mutatott egy házra a park mellett. -Csak onnan hoztam el. -mutatott most egy másik házra, ami szintén nem volt messze. -Egy barátom lakik ott. Odáig el szokott engedni anyu. -bizonygatta.

-Jól van, de most már siess, biztosan aggódik érted.

-Rendben. Szia Kristen! -köszönt el, majd indult is haza. Miközben tovább indultam futni, még egyszer hátra néztem és ő is így tett, így integettem neki, majd mielőtt vissza fordulhattam volna, valami keménynek ütköztem. A francba. Amikor felfogtam, hogy minek, jobban mondva kinek mentem neki, elmosolyodtam.

-Ne haragudj, nem előre figyeltem. Nem ütöttelek meg nagyon? -kérdeztem Rob-tól.

-Nem, dehogy. Te mit keresel itt?

-Azt amit te. Erre futottam. Te szoktál futni?

-Nem igazán, de most szükségem volt rá. -mondta egy nem valami őszinte mosollyal, miközben idegesen a hajába túrt.

-Mi történt?-hervadt le az arcomról a mosoly.

-Hosszú történet.

-Van időm. -szomorúan rám mosolygott, majd egy közeli padhoz húzott, amire mindketten leültünk.

-Tök hülyeségnek tartom igazából, hogy neked mondom el ezt, de...

-Állj! -fojtottam belé a szót. -Ha nem akarod elmondani, nem kell, nem erősködöm.

-Nem, nem erről van szó. Hanem, hogy az ilyen dolgokat általában férfi egy férfival beszélni meg. -mosolygott. -Kétségbe vagyok esve azt hiszem.

-Azt hiszed?

-Látod, ez a probléma. Már semmiben sem vagyok biztos. Ott kezdődik az egész, hogy már fogalmam sincs mit érzek Emilie iránt. Ma ahogy gondolkodtam, rájöttem, hogy már nem szeretem, csak megszokásból vagyok vele. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy vala is szerettem. -hajtotta fejét két tenyere közé.

-Hé, minden rendbe jön. -simítottam végig a hátán, mire felnézett.

-Érdekes. Emilie-t már több éve ismerem, és 2 éve együtt vagyunk, de neked, akit kb egy hete ismerek, jobban meg tudok nyílni. Mármint neki is megnyíltam természetesen, de veled tudok ilyenekről beszélni. Az az érdekes, hogy úgy érzem, neked bármit elmondhatok.

-Mert ez így van. Szívesen meghallgatlak, bármi van.

-És tanácsot is adsz?

-Attól függ éppen miben.

-Most?

-Most nem. Mert neked kell rájönnöd, hogy mit érzel valójában. Csak annyit mondhatok, hogy ne azt nézd, hogy mi a jó Emilie-nek, hanem hogy mi a jó neked. Mert ha vele maradsz anélkül, hogy szeretnéd, magadat teszed boldogtalanná. Én azt mondom, tedd amit az ösztöneid súgnak.

-Ezt fogom tenni. -mondta, majd arca egyre jobban közelített az enyém felé. Mire észbe kaptam, már ajkai az enyémeken voltak. Először nagyon meglepődtem, de aztán visszacsókoltam. És be kell vallanom, nagyon élveztem. De mikor eszembe jutott, hogy miről is beszéltünk az előbb, és hogy neki barátnője van, azonnal kitéptem magam a kezei közül és haza futottam.


(Robert szemszöge)

Amikor Kristen arról beszélt, hogy tegyem azt, amit szeretnék, és az ösztöneimre hallgassak, arra gondoltam, hogy mi az, amit a legjobban akarok. És ez a dolog Kristen volt. Nem szimplán a csókja, hanem ő maga. Akkor jöttem rá, hogy visszavonhatatlanul bele szerettem. Amikor megcsókoltam és ő viszonozta azt, a fellegekben éreztem magam. Nem érdekelt semmi más csak ő. Az összes problémámat elfelejtettem, még Emilie-t is. És ezt akarom, mindig. De aztán, mint mindennek, ennek is vége szakadt. De túl hamar...és túl hirtelen. Ahogy kitépte magát karjaim közül, mintha fáznék. De nem csak hogy elhúzódott tőlem, hanem el is futott. Utána kiabáltam, de nem állt meg, aztán úgy döntöttem, nem megyek utána. Jobb ha most egyedül van és átgondolja a történteket. Szegénynek adtam elég gondolkodni valót. Na meg nekem is meg kell tennem az első lépést. Ami az lesz, hogy szakítok Emilie-vel. Így hozzájuk futottam. Amikor becsöngettem, Emilie nyitott ajtót. Amikor meglátott, széles mosoly jelent meg az arcán.

-Rob! Meggondoltad magad? -jött hozzám egyre közelebb, hogy át tudjon ölelni, de én már csak egy valakinek az ölelésére vágytam, így hátráltam pár lépést.

-Emilie beszélnünk kell.

-Mi a baj édesem? -vált az arca rémültté.

-Gondolkodtam kettőnkről. És arra jutottam, hogy amit egymás iránt érzünk, az már nem szerelem.

-Te meg miről beszélsz? Én szeretlek!

-Én...

-Robert! Ugye te most nem szakítani akarsz velem? -kérdezte, de én nem mondtam semmit, ebből már is tudta, hogy de igen is azt akarok. -Miért?

-Én már nem érzek irántad szerelmet. Szeretlek, de csak mint egy barátot. -na jó, itt hazudtam, de mégsem akartam neki azt mondani, hogy "Tudod mit? Hagyjuk egymást békén azt' cső". -De nem kérlek rá, hogy maradjunk barátok.

-Még szép. Nem akarlak látni Robert. -mondta, majd becsapta maga mögött az ajtót. Szarul kellett volna éreznem magam miatta, de én csak megkönnyebbülést éreztem. Ez van. Immár boldogan futottam haza.


(Kristen szemszöge)

Amilyen gyorsan csak tudtam, haza futottam. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen. Életemben először bele szeretek valakibe, és annak is van valakije. Mert igen is beleszerettem. A francba! Üvöltöttem magamra gondolatban. Amikor haza értem, Kellan rögtön látta rajtam, hogy valami nem oké. Végig követett mindenhová, hogy mondjam el neki mi történt, de én hajthatatlan voltam. Végül sikerült lebeszélnem arról, hogy tovább zaklasson, és elmentem fürdeni, aztán pedig lefeküdtem aludni. De hiú remény volt csak, hogy tudok is majd aludni.

Egész éjszaka csak forgolódtam, de nem tudtam elaludni. Miért tette Rob azt amit tett? Egész éjszaka ezen gondolkodtam, de csak arra jutottam, hogy mivel most nem éppen megy sínen Emilie-vel így ki volt akadva és vigaszt keresett valakinél. De ez sem tűnt valami hihetőnek, hiszen nem ilyennek ismertem meg Robot. Végül úgy döntöttem, hogy elkerülöm őt.

Mikor visszamentem a szobámba a fogmosás után, egy Ashley-t találtam az ágyamon ülve, hatalmas vigyorral.

-Szia Kris!

-Szia. -nyögtem fáradtam.

-Jesszusom, úgy nézel ki, mint aki hetek óta nem aludt.

-Úgy is érzem magam. Amúgy csak ma éjszaka nem aludtam semmit.

-Hogy-hogy?

-Áh, hosszú. -legyintettem, de ő nem hagyta ennyiben.

-Kris, te lettél az egyik legjobb barátnőm Nikki mellett. Nekem elmondhatod. Segítek. -mondta, miközben a kezeit a vállamra rakva fordított szembe magával.

-Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek, főleg nem Kel-nek és hogy úgy fogsz viselkedni ezek után is, mintha semmi sem történt volna.

-Jól jól van, ígérem, de mondd már mi történt! -becsuktam a szemem, vettem egy nagy levegőt, majd gyorsan kimondtam.

-Rob megcsókolt.

-Mi van? -kérdezett vissza mire ránéztem és csak bólintottam, hogy jól hallotta. Ezek után mindent részletesen elmeséltem neki, majd megbeszéltük, hogy ejtjük a témát, és úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi.

-Mivel ma nagyon jó kedvem van a szép időnek köszönhetően, egy ruhadarabot te választhatsz ki. -mondta nagyvonalúan, mire a gardróbba mentem és egy fekete, az egyik oldalán szegecses farmer rövid gatyával tértem vissza. Mire felvettem, Ash a kezembe nyomott egy fekete ujjatlant és egy kék vékony kardigánt egy szintén kék magassarkúval. Semmi kedvem nem volt ellenkezni, így mindent készségesen magamra vettem, sőt azt is tűrtem, hogy kisminkelt. De most kíméletes volt velem és csak enyhe sminket kaptam, meg egy karkötőt, amit fel is helyeztem a csuklómra. A másik kezemre pedig egy hajgumit raktam, ha később felfognám a meleg miatt. Ugyan is Ashley szerint ma nagyon meleg lesz, ami nagyon ritka így ki kell élvezni a jó időt.

 Felvettem egy táskát, amibe bele dobáltam a mai cuccokat, a telefonomat zsebre vágtam és lementünk a földszintre, ahol ott volt mindenki.

-Jó reggelt Mr Lutz! Sziasztok! -köszöntem.

-Neked is Kristen, de megegyeztünk, hogy tegezel nem igaz?

-De igen, elnézést.

-Jól van, menjünk mert elkésünk.

-Sziasztok! -köszöntek mindannyian, amin meglepődtem az volt, hogy Kellan is.

-Te nem jössz?

-Fordultam felé.

-Majd én is megyek, de még előtte elmegyek Nikki-ért. -magyarázta, majd elindultunk a suliba.


(Ashley szemszög)

Hihetetlen, hogy megcsókolta. De hát ő Emilie-vel van. Ha játszadozni akar az egyik legjobb barátnőmmel, azt nagyon megbánja. De megígértem Krisnek, hogy úgy csinálok, mintha nem tudnék semmiről, így nem tehetem meg, hogy számon kérem Robot, mint ahogyan azt szívem szerint tenném. Látszik Krisen, hogy ez nagyon összezavarta. Emiatt aludni sem tudott. Mi a fenét akar Rob Kristől? Igazából, ha annak a tökkel ütöttnek nem lenne barátnője, tökre örülnék is, ha összejönne Stew-val, de így... Pláne, hogy egy Emilie fajta után mit akar tőle, fel nem tudom fogni. De mindenképpen kiderítem.


(Kristen szemszöge)

-Amikor beértünk a suliba, kiszálltam a kocsiból és mentem is az első órámra, ami Nikkivel és Tommal volt közös. Mivel látták, hogy nem vagyok valami jó passzban, így inkább hagytak. Vagyis Tomot Nikki állította le, hogy most hagyjon békén, mert valami nem oké. Igyekeztem Robot messziről elkerülni. Volt hogy messziről láttam, de azonnal mentem is tovább. Gyorsan vége lett a sulinak. Azon kaptam magam, hogy ebéd, aztán egy ének és végül mehetünk haza. Csak hogy az énekórám Robbal közös. Tudom, szégyen a futás, de hasznos, így úgy döntöttem, ellógom ezt az órát. Az ebédlő felé mentem, hogy ne legyen olyan feltűnő, hogy elmentem. Vettem egy almát és mentem is tovább. A szokásos asztalunkhoz néztem és láttam, hogy mindenki ott ül. Mindenki, kivéve Emilie-t. Ő egy másik asztalnál ült a barátnőivel. Miért nincs Robbal? De miért érdekel ez engem egyáltalán? Csak Ashley nézett rám, és ahogy látta, hogy az asztal helyett az ajtó felé veszem az irányt szomorúan rám mosolygott, mire integettem neki, majd kimentem a napfényre. Ekkor megszólalt a mobilom.

-Szia Kris! Cam vagyok. Tudod a bárból. -hallottam meg az ismerős hangot és meg kell mondanom, nagyon meglepett, hogy hívott.

-Szia! -mosolyogtam, a mai nap folyamán először.

-Lenne kedved találkozni?

-Persze! Hol és mikor?

-A sulidnál 5 perc múlva?

-Tökéletes.

-Akkor 5 perc múlva. -mondta, majd letettük a telefont és a suli kapujához mentem. Ez kell nekem. Cam, hogy elfelejtsem Robot. Persze nem csak Rob miatt találkozom vele. Jó fejnek tűnt akkor este. Már amire emlékszem. Semmi baj nincs belőle, ha kicsit jobban megismerem. Nem kellett sokat várnom, egyszer csak lefékezett mellettem egy elég nagy, sötét autó, lehúzott ablakkal, ahonnan Cam mosolygott rám.

-Szia!

-Szia!

-Pattanj be. -mondta, mire eleget tettem a kérésének és indított is.


(Robert szemszöge)

Egész nap alig láttam Krist. Meg akartam vele beszélni í tegnapi dolgot. Meg elmondani neki, hogy szakítottam Emilie-vel. Meg úgy egyáltalán a hiányzott ő maga.

Éjszaka nem sokat aludtam. Végig gondolkodtam. Egyszer eszembe jutott Tom. Hogy neki tetszik Kris és lehet, hogy tapintatosabbnak kellene lennem barátommal szemben, de végül eszembe jutott mit mondott Kris a parkban mielőtt megcsókoltam. Hogy arra gondoljak, hogy én mit akarok. Ne másokkal törődjek, mert akkor boldogtalan leszek. Így arra jutottam, hogy Tom-nak Kris csak tetszik. Nem is beszélgetett vele valami sokat, ebből arra következtetek, hogy nem igazán ismeri. Én sokat beszélgettem vele. Nagyon jól megismertem, sikerült megnyílnia nekem és én is megnyíltam neki. De én beleszerettem. És megteszek bármit, hogy vele lehessek. Azt tudom, hogy ő is kedvel engem, de hogy kedvel-e annyira, hogy ugyan azt, vagy valami hasonlót érezzem irántam, mint én iránta, azt sajnos nem tudom. és ez némi bizonytalanságra ad okot. Már mindannyian elfoglaltuk a helyünket az ebédlőben, csak Stew nem volt itt. Már az is eszembe jutott, hogy talán kerül. A tekintetem mindenütt őt kereste. Egyszer azt láttam, hogy a velem szemben ülő Ashley, szomorúan a távolba mosolyog. Arra néztem amerre ő, de már csak egy távolodó alakot láttam, aki biztosan Kris volt. Utána akartam menni, de Ash hangja megállított.

-Robert! Mondd csak szoktál még gitározni? Olyan rég hallottalak.

-Igen, persze. -válaszoltam, de volt egy olyan érzésem, hogy csak azért szólított meg, hogy ne menjek Kris után. A beszélgetés itt abba is maradt. Mindenki csendesen megette a maga ebédjét, majd mentünk órára. Nekem ének órám volt, ami Kris-sel közös, így reméltem, hogy legalább ott el tudom kapni, hogy mindent megbeszéljünk. De csalódnom kellett, mert nem jött be órára. Hol lehet? Miért lógott el? Miattam? Képes lenne miattam lógni? Ennyire megutált? Vagy csak gondolkodni akar? A francba! Fogalmam sincs. Amikor vége lett az órámnak, úgy rohantam ki a suliból, mintha puskából lőttek volna ki. Haza mentem, majd felmentem a szobámba, bekapcsoltam a hifit, max hangerőre tekertem, kinyitottam az ablakot, majd elterültem az ágyon és hagytam, hogy a zene átvegye az irányítást az agyam felett.


(Kristen szemszöge)

Cam-mel végül egy kávézóba mentünk és beszélgettünk. Rengeteg mindent megtudtam róla. Hogy 25 éves, hogy szereti az állatokat, sokat sportol, -mondjuk ez látszik is rajta- és még sok minden mást is. Ő is sok mindent megtudott rólam. Nagyon rendes srác. Vicces, aranyos, jól lehet vele beszélgetni. Ezt onnan vettem észre, hogy a nagy beszélgetésben amikor az órára tévedt a tekintetem, azt láttam, hogy már fél 9 van.

-Húha. Jól elbeszélgettük az időt.

-Menned kell? -kérdezte, mire bólintottam. Felajánlotta, hogy elvisz, amit el is fogadtam. Fogtuk a cuccainkat é  kocsi felé vettük az irányt. Az úton is beszélgettünk. Nem is tudom, mikor beszéltem ennyit utoljára. Aztán ahogy feltettem magamban ezt a kérdést, rögtön meg is bántam, mert eszembe jutott a válsz. Nem is olyan rég. Robbal. A francba. Bármit csinálok, csak Robra gondolok. Találkoztam Cam-mel, hogy felejtsem el Robert-et, de hiú ábránd volt csupán, hogy ez sikerülni fog. Persze nem bántam meg, hogy megismertem Cam-et.

-Lenne kedved még találkozni valamikor? -kérdezte felém fordulva, amikor leparkolt a ház előtt.

-Persze. Mikor?

-Esetleg holnap? Ugyan így suli után?

-Nem jó, lehet, hogy munkát kapok, és azt megyek megbeszélni.

-Értem. Akkor majd hívlak. -mondta, majd egy-egy puszival búcsúztunk. Amikor kiszálltam a kocsiból, akkor jutott eszembe: Hála az égnek, hogy nem akart megcsókolni. Így is éppen eléggé össze vagyok zavarodva.

Ahogy bementem szinte még be sem csuktam magam után az ajtót, már is nekem támadt valaki.

-Hol voltál? -kérdezte Kel dühösen.

-Egy ismerőssel találkoztam. De miért is olyan nagy baj ez?

-Nem baj, de tudod mennyire aggódunk érted? -kérdezte bátyám, miközben szorosan magához ölelt.

-Tunk? Mi ez a többesszám.

-Anyuék még nincsenek itthon és nem is akartam őket ezzel idegesíteni, de itt van Nikki és Rob is. Mindannyian aggódtunk érted. -amikor meghallottam Robert nevét, megállt bennem az ütő. Ez nem lehet igaz. Egész nap sikerült elkerülnöm, erre most tessék. A nap utolsó perceiben még is muszáj találkoznom vele. Nagyszerű. Kel a konyhába vezetett, ahol tényleg ott volt Nikki és Rob is.

-Sziasztok! -köszöntem, majd kinyitottam a hűtő ajtaját, hogy kivegyem az esti szokásos tejet. Minden este iszom egy fél pohárral. De mielőtt ki vehettem volna a keresett dolgot, becsapódott előttem az ajtó, és egy dühtől szikrázó szürkéskék szempár nézett le rám.

-Hol a fenében voltál? -kérdezte szinte kiabálva.

-Nem tartozom neked elszámolással.

-Felfogod mennyire aggódtam miattad?

-Aggódtál? -kérdeztem megrökönyödve. Miért is miért aggódott volna értem ő?

-Annyira hihetetlen? -kérdezte immár normális hangerővel, mire nem válaszoltam, csak lesütöttem a szemem.

-Nincs bajod? -kérdezett ismét, de én még mindig nem válaszoltam. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel. -A kurva életbe válaszolj Kristen! -kiáltott rám ismét, mire felemeltem a fejem és a szemébe néztem. A kiabálásra Kel és Nikki is megjelent.

-Mi történik itt? -kérdezte Nikki, mire felé fordultunk.

-Ne beszélj így a húgommal. -szólt Robra Kel. -nagyon rendes tőle, hogy meg akar védeni, de most jobban örültem volna, ha csendben marad. Robert irtó dühös volt. Láttam rajta. Még nem láttam ilyen dühösnek -nem mintha olyan régóta ismerném- így fogalmam sem volt, hogy mit csinálhat most. Esetleg megüt valakit, vagy csak fújtat és lenyugszik? Nem tudtam mi lesz a következő lépése, de úgy döntöttem, hogy nem várom meg. Kikerültem és a szobámba indultam, de elkapta a csuklómat és erősen szorította.

-Áu! Rob ez fáj! -szóltam rá, mire elengedett, és gyötrődő szemeit emelte rám.

-Ne haragudj! Kérlek! -mondta, de én nem mondtam rá semmit, csak felrohantam a szobámba. Lezuhanyoztam, és lefeküdtem. Csak hogy álom már megint nem jött a szememre. Bassza meg! Már második éjszaka nem tudok aludni. De jó! Egész éjjel forgolódtam. Fél óránként néztem az órára, de végül reggel ötkor meguntam, így elmentem futni, hogy kiengedjem a gőzt. Felöltöztem tréning ruhába, bedugtam a fülem és mentem is.

Amikor haza értem, már Bill a konyhában volt és a reggeli kávéját itta.

-Jó reggelt! -köszöntem, neki, amikor egy pohár vizet engedtem magamnak a csapból.

-Jó reggelt Kristen! Hogy-hogy ilyen korán keltél? És már futni is voltál?

-Igen, futottam. Nem tudtam aludni, és gondoltam reggeli futás pont jó alvás helyett. -erre elmosolyodott, majd felállt és a táskáját is magával rántotta.

-Nekem most mennem kell. Ha találkozol Mary-val, mondd meg neki, hogy ma hamar jövök. Nincs sok dolgom.  Vigyázz magadra. -mondta, és legnagyobb meglepetésemre egy puszit nyomott az arcomra. Miután Bill elment, felrohantam, és lezuhanyoztam. Aztán a könyveimet egy táskába pakoltam és vártam Ash-t, hogy megint valami elviselhetetlen, ruhának aligha nevezhető textilt adjon rám. Nem kellett sokat várnom, már jött is.

-Jó kis lány! -mosolygott rám. -Most kíméllek kicsit oké? -kérdezte, mire bólintottam. Egy balerina cipőt kaptam, egy csőszárú farmert és egy egyszínű hosszú ujjú pólót, ami kissé kivágott volt, de hogy Ashley adott rám ilyen ruhákat... ezt  fel kell írnom a naptáramba. 

-Mesélj! Mi volt tegnap? -kért, mikor már a kocsiban ültünk. Elől ült Kel, mi meg hátul.

-Mint tudod elmentem énekről.

-Mi van? Te ellógtál? -kérdezte Kel.

-Igen.

-Miért?

-Az mindegy.

-Nem mindegy Kris!

-Jó, majd elmondom.

-És mi történt utána? -buzdított Ash a további beszédre.

-Találkoztam Cam-mel. -mondtam, mire Ashley sikkantott egyet örömében.

-És milyen volt? Mit csináltatok, hol voltatok? mindent tudni akarok. -pörgött be rögtön.

-Várjunk csak! Te azzal a Cam-mel találkoztál, akit a bárban ismertél meg?

-Igen.

-Mi ütött beléd tegnap?

-Nem tudom. Ki kellett szabadulnom egy kicsit. Amúgy meg Cam nagyon aranyos. Jó fej. Sokat beszélgettünk, sétáltunk, és egy kávézóban voltunk. Aztán este hazavitt, és megbeszéltük, hogy majd még találkozunk valamikor.

-Mikor?

-Még nem tudom. Ma nem jó, mert álláskeresőbe megyek, de majd hív.

-Tehát délután én öltöztetlek megint! És nem fogok olyan kíméletes lenni, mint most voltam. -jelentette ki barátnőm, és ekkor pont a parkolóba értünk. mind kiszálltunk, és indultunk volna el, de Kel hangja megállásra kényszerített minket.

-Kristen! Beszélhetnénk négy szem közt? -kérdezte komolyan és én éreztem, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. Ashley elment az első órájára, én pedig Kel elé mentem.

-Igen?

-Mi történt közted és Robert között? -meglepett a kérdése, bár számíthattam volna rá. Pláne Rob tegnapi kis előadása után. -Mondd el! -szólt rám egy idő után, mikor nem válaszoltam.

-Ígérd meg, hogy úgy csinálsz, mintha nem tudnál róla. -kértem, mire nehezen, de belement. -Megcsókolt. De nem tudom, mit akar. Neki barátnője van. Úgyhogy tegnap egész nap kerültem. De mint látom nem igazán sikerül elkerülnöm mindig. -mondtam savanyú arccal, mikor láttam, hogy felénk jön.

-Sziasztok! -köszönt félénken. -Beszélhetnénk? -kérdezte rám nézve. Kíváncsi voltam mit akar, csak azt bántam, hogy nem hallhattam Kel reakcióját erről az egészről. Bólintottam, mire Kel elment a saját órájára.

-Nézd Kristen! Sajnálom ami tegnap történt. Nem akartam olyan számon kérő lenni veled szemben, csak elképzelhetetlenül aggódtam érted. A kezedet is sajnálom. -mondta mire felemeltem és megnéztem. Eddig észre se vettem, hogy piros csík éktelenkedik a bal csuklómon. Ott, ahol Rob tegnap este megszorította.

-Semmi baj. -mondtam és indultam volna, de ő nem engedett. Beszélnünk kéne. Meg kellene beszélnünk a tegnap előtti dolgot.

-Most?

-Mikor máskor? -kérdezett vissza, és be kellett látnom, hogy igaza volt. Úgyhogy leültünk egy nem messze álló padhoz, szembe fordult velem és elkezdte a mondandóját.