Sziasztok!
Az a helyzet, hogy beszart a gépem, így minden előre megírt fejezet elszállt...
Úgyhogy most újra kell majd írnom...viszont erre nincs sok időm, de amint lesz egy kevés azonnal írom és rakom is fel...
Ne haragudjatok, de nem volt módomban szólni nektek, de most, hogy végre jó a gépem, így tudok sietni a frissel...
Na de ugye most ez a számomra új, amúgy meg régi, félig szar klaviatúra sincs nagyon a segítségemre, de minden tőlem telhetőt megteszek...
Talán, de csak TALÁN már a hétvégén hozok egy fejezetet...
De ezt ne vegye senki ígéretnek, mert semmi sem biztos, csak a halál meg az adózás...
Én is csak remélni tudom, hogy a hétvégén lesz annyi időm, hogy fejezettel szolgáljak :)
Még egyszer elnézést, és igyekszem :)
puszi:
Waltex
U.i. De nagyobb a valószínűsége, hogy a másik blogon, (http://sunlight-edwardbella.blogspot.hu/) lesz friss...
Itt Jövőhéten valószínűbb...
2012. október 12., péntek
2012. szeptember 15., szombat
5. fejezet
5. fejezet
Alig vártam, hogy holnap iskolába menjek, és megismerkedjek, a banda többi tagjával is. Ha csak fele annyira jó fejek mint Kel, vagy Rob, akkor én már boldog vagyok. Meglátjuk mit hoz a holnap.
Reggel frissen ébredtem, ami mostanság nagyon ritka. Pláne, hogy tegnap este későn feküdtem le. Most teljesen fel vagyok pörögve. Én tegnap tényleg énekeltem? És gitároztam, Ez annyira hihetetlen. Minél előbb a suliban akarok lenni, hogy megismerjem Nikkit és Ashley-t, na meg a többi srácot. Szinte kipattantam az ágyból és rohantam a fürdőbe. kb 10 perc alatt lezuhanyoztam, majd fogat mostam, és elintéztem az összes reggeli teendőt. A ruha választással sem vacakoltam sokat. Felvettem egy kék farmert, egy fehér "love it" feliratú pólót, és egy tőlem megszokott converse cipőt, piros színben. Találtam a szekrényben egy fehér kalapot, azt is magamra kaptam. Amikor kész lettem, belenéztem a tükörbe. Valami még hiányzik. Felvettem egy karperecet, és -ha már itt vagyunk Londonban alapon, egy Nagy-Britannia zászlós fülbevalót is betettem. Sminkelni, nem szoktam ugyan, de most volt hozzá kedvem. Persze csak egy kicsit. Csak szemceruza és spirál. Semmi több.
A mai nap szükséges cuccokat bedobáltam egy tatyóba, és lerohantam a lépcsőn. Amikor leértem a földszintre, véletlenül neki ütköztem Kellan-nek.
-Hova ez a nagy sietség csajszi? -kérdezte, miután már stabilan álltunk a lábunkon.
-Csak várom már, hogy beérjünk a suliba. Meg akarom ismerni a többieket, na meg a te barátnődet. Kíváncsi vagyok, kinek sikerült elcsavarnia az én mackó bátyám fejét.
-Szerintem jóban lesztek. Kedves lány. Igaz, mint tapasztaltad, a stílusotok nem igazán egyezik, de nem lesz gond. Az alapján, amiket meséltem neki rólad, nagyon megkedvelt. -hihetetlenül jól esett, amit Kel mondott. Mondjuk nekem is mesélt egy keveset Nikkiről. Az alapján én is arra a következtetésre jutottam, hogy jóban leszünk. Legalább is nagyon remélem.
Ahogy jobban megnéztem Kel-t, észre vettem, hogy ő még nincs felöltözve. Ennek az észrevételemnek hangot is adtam.
-Te jó ég! Kel! Te még fel sem öltöztél? Menj, intézz el mindent, pakolj be, addig én kikészítem a ruháidat, ha nem baj.
-Dehogy baj. Sőt, köszönöm hugicám! -nyomott egy puszit az arcomra, majd a konyha felé vett az irányt. -A szobám tudod, hogy hol van. -fordult még vissza, mire bólintottam, majd fel is rohantam a szobájába.
Amikor felértem, jobban körül néztem. A szobából két másik ajtó nyílik. Gondolom az egyik a fürdő, a másika gardrób. Benyitottam az egyikbe. Hupsz... nem talált. A fürdőszobát találtam meg. Gyorsan ki is jöttem onnan és a másik ajtóhoz léptem, de amikor kinyitottam, azt hittem, ott esek össze. Valami hatalmas volt. Komolyan. Mint egy külön pláza. Ez még egy lánytól is sok lenne, nem hogy egy sráctól...nem hogy Kellen-tól. Na mindegy. Gyorsan összeválogattam a cuccit, ami egy farmerből, és egy rövid ujjú felsőből állt. cipőnek egy egyszerű sport cipőt választottam neki. Amikor végeztem és vissza akartam menni a szobába, nem tudtam megállni, hogy meg ne bámuljam megint a gardrób méretét. Nemsokkal később, valaki elkezdett csikizni. Úgy megijedtem, hogy a ruhák kirepültek a kezemből.
-Kellan! Tedd le szegény Kristen-t! Kora reggel itt viháncolsz. ... -bólogatott rosszallva Mary, mire Kel szót fogadott az édesanyjának, majd miután Mary eltűnt az ajtóból, Kellan újra felkapott, de most csak addig, amig egy hatalmas babzsák fotelbe nem dobott, mire felsikítottam. A hajam össze.vissza állt, mire végre stabilan ültem. Azt látva, Kellan nevetésbe kezdett.
-Jól van. Ha kimulattad magad, akkor öltözhetnél is. -szedtem össze az elejtet ruhákat, majd a kezébe nyomtam őket. -És siess. A kocsiban várlak. 5 perced van, vagy elmegyek nélküled.
-Stew! Te fenyegetsz?
-Te is szeretnél minél előbb Nikki-vel lenni. Vagy nem?
-Jó igen. De te meg Rob-bal. -ezen megakadtam. Kérdő tekintetem láttán elnevette magát.
-Ugyan Kris. Biztos, hogy miatta akarsz ilyen hamar beérni. És szerinted bevettem a tegnapi kis mesédet, hogy rosszul voltál, és azért lógtátok el a napot ketten? Nem nem. De azért remélem nem tetszik neked. Ha azzal a hárpia Emilie-vel összejött... Kiherélném, ha megbántana téged, vagy össze akarna jönni veled.
-Kel. Nyugi. Ettől nem kell tartanod, ugyan is ő jól el van Emilie.vel. Na meg tegnap csak beszélgettünk. És nem tekintek rá úgy, mint férfira. Jó, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem helyes, vagy jóképű, mert az. De ezt egy lány akaratlanul is észreveszi.
-Szóval szerinted jóképű? -olyan hülyén húzogatva a szemöldökét.
-Na és? Ez csak tény. De ezt egy fiú is megtudja állapítani egy másikról.
-Jól van. Tudom. Csak szívatlak. -vigyorgott.
-Fúú te... -kezdtem, majd hozzá vágtam egy párnát, mire még jobban nevetni kezdett. Hirtelen észbe kaptam. Én előbb akartam suliba menni. Hát erről ennyit. -Most már tényleg siess, mert már késésben vagyunk. Pláne ahhoz képest, hogy előbb akartam menni.
-Jól van. Menj, ülj be a kocsiba, két perc, és megyek én is. -mondta és én úgy is tettem. Amikor a földszintre értem, köszöntem Mary-nek, majd elvettem a kocsikulcsot a falra szerelt kulcstartóról, és kimentem a kocsihoz, amibe be is ültem. Tényleg nem kellett sokat várnom Kel-re. Hamar jött ő is, ahogyan ígérte. Amikor beült, rögtön indított és már szeltük is az utakat a suli felé végre.
-Miért is akartál hamarabb jönni?
-Csak mihamarabb meg akarom ismerni a őket? Tom-hoz már volt szerencsém -vigyorogtam -Nikki...
-Ashley és Jackson. Robot már ismered, és persze Emilie. akit én személy szerint, nem tartok a banda tagjának. De ne aggódj, a többiekkel jóban leszel.
(Robert szemszög)
Furcsa. Már hajnali kettő, van, de én még mindig nem tudok aludni. Pedig kéne, mert így holnap olyan leszek, mint a mosott szar. Újra behunytam a szemem -ami még egy próbálkozást jelentett-. Már majdnem sikerrel jártam, amikor megcsörrent a mobilom. Ez komoly? Hajnali kettő van baszki. Na jó. Most nem érdekel, hogy ki hívott, leüvöltöm a fejét.
-Nem ismered az órát ember? -szóltam bele egy kicsit erélyesebben a telefonba.
-Robert! Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak, de beszélnünk kell.
-Miről akarnál beszélni? Már nincs miről.
-De igen van. Tudod, miután elmentél, gondolkodtam. És be kellett látnom, hogy igazad van. Önző vagyok. De ez meg fog változni. Sajnálom, hogy megcsaltalak, de iszonyúan féltékeny voltam, Azt hittem, hogy te és Kristen... De a lényeg az, hogy sajnálom. És az, hogy nem törődtem vele nagyon bánt. Büszke vagyok rá, hogy segítettél rajta és kérlek bocsáss meg. -hosszúra nyúlt monológján elgondolkodtam. Két évig együtt voltunk. Ennyi időn keresztül szerettem. Talán még most is szeretem? Nem tudom. A szerelem elmúlhat egy nap alatt? Hiányzik. Az biztos.
-Rob! Ott vagy még?
-Igen. -gondolkodtam pár percet, majd eszembe jutott egy megoldás... Nem tudom, helyes-e, vagy sem, de ezt fogom tenni. -Tudod mit? Átmegyek most, és megbeszéljük. Oké?
-Rendben. Várlek.
(Emilie szemszög)
Nem tudom, most mit gondol Robert, de ha magától átjön, akkor lehet, hogy még sikerül is a dolog. Nem szakíthat velem. Ő az egyik legmenőbb srác a suliban. Ha szakít velem, a népszerűségem a 0 alá csökken. Úgyhogy azt nem szabad. Ma éjjel kiengesztelem Robot. elmondom neki, hogy mennyire sjnálom, hogy mennyire bánt, hogy megcsaltam.
(Robert szemszög)
Amikor odaértem Emilie-hez, megcsörgettem a mobilját. Nem akartam csöngetni, nehogy felébresszem a szüleit. Nem kellett sokat várnom, az ajtó már nyílt is, és én Emilie szomorú arcával néztem szembe.
-Rob! Én tényleg nagyon sajnálom. Tényleg nagyon bánt, hogy gyakorlatilag megcsaltalak, és hogy Kristen-ről is úgy beszéltem. Féltékeny voltam, hogy képes voltál ellógni egy egész napot a suliból egy szinte még idegen lánnyal. És vissza akartam vágni. Kérlek bocsáss meg Rob! -mikor Em befejezte monológját, elkezdtem gondolkodni -na nem mintha nem ezt tettem volna egész úton ide felé-.
Egy egész napot töltöttem nélküle. Így belegondolva: hiányzott. Nem azt mondom, hogy megértem, amit tett, de képes vagyok neki megbocsátani. Hiszen, ha fordítva lenne, én sem arra gondoltam volna először, hogy orvoshoz mentek, vagy sakkoztak. Na meg én is hazudtam neki.
Amit csinált, az sérti férfiúi büszkeségem, de lehet, hogy én is így viselkedtem volna.
-Lesz még ilyen?
-Soha többé. Meg tudsz nekem bocsátani? -nem válaszoltam, hanem felkaptam, és a szobájába vittem, majd az ágyra fektettem és fölé támaszkodtam.
-Akkor megpróbálhatjuk újra. De még egy ilyet már nem hiszem, hogy így tudnék kezelni. -mondtam, majd megcsókoltam, amit ő hevesen viszonzott. Végül nem álltunk meg egy visszafogott csóknál. Az éjszaka többi részét egymás kényeztetésével töltöttük.
Reggel Emilie-vel a mellkasomon ébredtem.Ő még aludt. Nem akartam felkelteni, így a plafont bámultam. A gondolataim közben ide-oda cikáztak. Leginkább a tegnap estén. El kell mondanom Emilie-nek, hogy nem bocsátok meg ilyen könnyen. Nehogy úgy gondolja, hogy bármikor csinálhat ilyet, én úgy is könnyen megbocsátok. Ránéztem az órára, ami már 7 órát mutatott. Van egy óránk, hogy megbeszéljünk mindent, hogy elkészüljünk, és hogy beérjünk az iskolába. Fel kellett keltenem Em-et. Amikor felébredt, egy jóreggelt csókkal köszöntött, majd belekezdtem a kevésbé kellemes témába.
-Néz Emilie! Valamit meg kell beszélnünk.
-Mi lenne az? -emelte fel a fejét, és állával a mellkasomon támaszkodott. meg.
-Tudod, azért, bocsátottam meg, mert szeretlek. De még egy ilyet, már nem nézek el. Szóval ez az utolsó esélyed.
-Értem. És nem lesz szükségem több esélyre. -mosolyodott el, majd egy gyors csókot kaptam tőle, és ki is bújt az ágyból, és a szekrényhez lépett. Kivette onnan a ruháit, majd felöltözött.
-Van nálam pár ruhád, amiket itt hagytál Abból fel tudsz öltözni. -mondta, mire bólintottam, majd én is felöltöztem és elvégeztük a többi reggeli teendőt, majd elindultunk.
(Kristen szemszög)
-Nagyszerű Kellan! 5 perc múlva becsöngetnek, mi meg csak most érünk a suliba...ahhoz képest, hogy hamarabb akartam jönni...nem is rossz arány. Mit szólsz hozzá?
-Jól van bocsi. Majd valahogy kiengesztellek.
-Lehet próbálkozni. -mondtam enyhe szarkazmussal a hangomban.
-Micsoda harcias húgom van?! -nevetett fel, mire én is elnevettem magam, majd begördültünk a suli parkolójába. Kel leparkolt a a szokásos helyén, maj mind a ketten kipattantunk a kocsiból.
-Milyen órád lesz Stew? -kérdezte Kellan felém fordulva. Kicsit megdöbbentem a megszólításon.
-Stew? -kérdeztem rá.
-Ó bocsi, ha nem akarod, nem hívlak így. -mentegetőzött feleslegesen.
-De de de. Szeretném, ha így hívnál. Tudod, engem régen a közeli barátaim mindig így hívtak. Csak nem rémlik, hogy meséltem volna erről neked, ezért lepődtem meg. De szeretem ez a nevet. Úgy hogy örülök, ha így hívsz. -mondtam mosolyogva.
-Jólvan, akkor megnyugodtam. Szóval, mi lesz az első órád? -kérdezte újra, mire gondolkoztam egy kicsit, majd eszembe jutott.
-Azt hiszem kémia.
-Na, akkor most meg tudsz ismerkedni Ash-sel. Azt hiszem, neki is kémiája van. Na de siess! Így is el fogsz késni. D épület, 2. emelet, 34-es terem.Szaladj! -adta ki az utasítást, majd taszított egyet rajtam finoman, ezzel jelezve, hogy ideje lenne indulnom.
-Ebédnél találkozunk! -kilátott utánam, amikor én már futottam a D épület felé. Amikor oda értem, pont a tanár után léptem be a terembe. Nagyszerű. ez az első kémia órám, és én máris elkések. Ezért még kinyírom Kellan-t.
-Miss Stewart! Megosztaná velünk késésének okát? -már nem bírom ezt a tanárt.
-Elnézést tanár úr. Későn sikerült elindulnunk.
-Hát jó. 3 percet késett, ez bekerül a naplóba. Most pedig üljön le valahová. -érzem, hogy ezzel a tanárral nem leszek jóban. Nagyszerű. 2 üres hely volt. az egyik egy szőke, pláza picsának kinéző csaj mellett, a másik pedig Ashley mellett, így egyértelműnek tartottam, hogy hová is fogok ülni. Elindultam Ashley felé.
-Ne haragudj! nem gond, ha ideülök? -kérdeztem bátortalanul, mire egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán, ami engem is mosolygásra késztetett.
-De hogy gond. Ülj csak le. -mondta, mire leültem, és felé fordultam.
-Ashley ugye?
-Igen, de szólíts csak Ash-nek. Ahogy tetszik. Te pedig Kellan húga vagy ha nem tévedek.
-Igen. Kristen. De csak Kris, vagy Stew. -mutatkoztam be én is, majd a tanárra függesztettem a figyelmem, de ez nem folytatódott sokáig, ugyan is Ashley teljesen fel volt pörögve, így az egész órát végig beszélgettük.
A stílusunk nagyon különböző, mégis jól kijöttünk egymással, sőt, délutánra megbeszéltünk egy közös vásárlást. Nem mintha annyira szeretnék vásárolni -egyáltalán nem kedvemre való ez az időeltöltés-de Ashley rajtam is bevetette a hírhedt kölyök kutya szemeket, amiknek nem lehetett nemet mondani. Kellan mesélt róla, hogy imádni való csaj, de nagyon idegesítő tud lenni, amikor vásárolni akar, és amikor pattog, mint egy gumilabda. Ez a két dolog általában jellemző Ash-re. De őt így kell szeretni, és így is szeretik őt a többiek. És én is kedvelem. Még nem ismerem nagyon, de megbeszéltük, hogy ez a vásárlás nem egy szimpla vásárlás lesz, hanem egy ismerkedős vásárlás. ennek nagyon örültem. Úgy tűnik, ő befogadott, nagyon kedves velem.
Segített eligazodni az iskolában. Az ebéd előtti utolsó óra után, találkoztunk a torna teremnél, és onnan egymásba karolva mentünk az ebédlőbe, ahol egy eléggé zsúfolt asztal felé vettük az irányt. Ahogy jobban megnéztem az asztalnál ülőket, ismerős arcokat véltem felfedezni. Ott volt Kellan, Nikki, Robert és a barátnője, meg még egy srác. Amikor odaértünk Ashley-nek mégszlesebb lett a mosolya.
-Sziasztok! -köszöntünk, mire mindenki felnézett, majd kórusban köszöntek, aztán leültem Kel mellé, míg Ash Nikki mellé ült. Az ismeretlen srác nagyon nézett, így akaratlanul is ránéztem.
-Én Jackson vagyok. De csak Jack. -nyújtotta felém jobb kezét az asztal felett, mire megfogtam azt és én is bemutatkoztam, aztán elkezdtem vele beszélgetni. Ő is jófej volt. Akár csak a többiek.
-Ki ér rá ma? -kérdezte Ash teljesen érzelem mentes hangon, amit nem tudtam mire vélni.
-Nikki sejthette, hogy miről van szó, mert mert rögtön belement. Mikor Ash látta mindenki arcán a gondolkodás jeleit, végig kérdezett mindenkit:
-Kellen? -erre a kérdezett Nikki-re pillantott, majd egy sóhajtás kíséretében igent mondott.
-Jackson?
-Oké. -gondolkodás nélkül vágta rá a választ, amin kicsit meg is lepődtem.
-Emilie? -kérdezte, és mintha olyan arckifejezéssel tette volna fel ezt a kérdést, ami azt sugallta, nagyon reménykedik benne, hogy a válasz egy nem lesz.
-Bocsi, nem érek rá.
-Rob?
-Benne vagyok.
-Hát, akkor ezt megbeszéltük. -vigyorgott, majd egyszer csak kivágódott az ebédlőajtaja, és egy Tom vágtázott be rajta.
-Miről maradtam le? -kérdezte lihegve, miután levágódott mellém.
-Jössz velünk vásárolni. -jelentette ki ash, még mindig azzal a letörölhetetlen vigyorral az arcán, mire Tom érdekes arckifejezést produkált.
-Aaaaaahhhhhhh!!!! Tudjátok mit? Vegyétek úgy, hogy én nem rohantam be azon az ajtón -mutatott az ebédlő ajtajára- és nem tudok semmit a délutáni kis programotokról. sziasztok. -állt is fel, de Ash hangja megállította:
-Kris is jön. -na ezt nem értettem, hogy mégis, hogy jön ez ide, de Ash tudhatott valamit, mert Tom azonnal visszahuppant mellém, és hatalmas szemekkel nézett Ashley-re.
-Folytasd! -mondta Tom, mire Ash elmosolyodott.
-Akkor már csak azt kell megbeszélnünk, hogy ki kivel megy. Két kocsival menjünk szerintem.
-Kellan! Úgy van megbeszélve, hogy Nikki átjön hozzánk suli után. gyere át te is, és mi lenne, ha te is csatlakoznál hozzánk később Jack? -nézett Ash az említettre, mire az serényen bólogatni kezdett.
-Rob, te vedd fel Tom-ot és Kris-t. -ekkor ránéztem Rob-ra, akit egyre szorosabban tartott a barátnője, aki gyűlölködve nézett rám.
-Rendben. -egyezett bele Rob, Tom pedig egyenesen ujjongott. Hogy neki milyen jó kedve lett hirtelen...
-Van kérdés? -tette fel a kérdést a főszervező, mire eszembe jutott valami.
-Mikor indulunk és hol találkozunk?
-Na ez ó kérdés. -értett egyet velem Jack is.
-Nikki és Kellan most jönnek hozzánk. Mindenki más haza megy. Rob, te mész Tom-ért és Kris-ért. 3-kor találkozunk a pláza parkolójában. Ja és jött valaki úgy, hogy haza tudja vinni Kristen-t?
-Én. -válaszolt Tom rögtön.
-Nagyszerű. Tom, akkor te haza viszed Kris-t, és akkor majd Rob megy értetek, aztán jöttök a plázába. -a tervre mindenki bólintott.
-Van még valakinek órája? -kérdezte Ashley, mire mindenki nemlegesen rázta a fejét. -Nagyszerű, akkor mindenki induljon a megbeszéltek szerint. Majd találkozunk. -köszönt el, majd karon ragadta Nikki-t és Kellan-t, aztán már ott sem voltak.
-Megyünk kris? -kérdezte Tom, mire bólintottam, majd Rob-ék fele indultunk. Tom kezet fogott Rob-bal, Emilie-nek csak köszönt, majd én is köszöntem és már indultunk is. Amikor odaértünk hozzánk, Tom megkérdezte, hogy bejöhet-e, mire igen-t mondtam, hiszen ő ismeri Mary-t. Biztosan nem bánja.
(Robert szemszög)
Miután Tom-mal kezet fogtunk, Kris csak köszönt egyet és már indultak is. Én meg most nem tusom mi van. Egy ölelésben azért reménykedtem, a tegnapi nap után. Na mindegy. Nemsokára úgy is találkozunk, és akkor úgy intézem, hogy tudjunk négy szem közt beszélni.
-Megyünk Rob? -kérdezte mellőlem Em, akiről meg is feledkeztem.
-Megyünk. -mondtam szűkszavúan, majd átkaroltam a derekát, és a kocsi felé vettük az irányt. Amikor Em-ékhez értünk és leállítottam a kocsit, Emilie meglepetten nézett rám.
-Hogy-hogy ide hoztál?
-Miért? Nem itt laksz?
-De. De azt hittem, hogy egy kicsit átmegyünk hozzátok.
-Bocs. Most hamarabb megyek Tom.hoz. Beszélünk egy kicsit.
-Hát jó. -láttam rajta, hogy nem nagyon tetszett neki, de ez van.
-Majd találkozunk.
-De ugye átjössz este? -nézett rám egy sokat sejtető mosollyal. Így már rögtön tudtam mit akar. Nekem most valahogy nem volt kedvem hozzá. Ritka alkalmak egyike, ha én nemet mondok egy ilyen ajánlatra. ez van. ma valahogy rossz kedvem van. Nyűgös vagyok. így keltem fel. nincs különösebb oka.
-Feszültnek látszol. Majd én ellazítalak. -mondta, majd a nyakam csókolgatásába kezdett, de én eltoltam magamtól, mire fintorogva nézett rám.
-Kösz, majd inkább máskor. Most megyek. -mondtam neki célzásként, hogy most már igazán kiszállhatna a kocsiból.
-Ahogy akarod. -mondta sértődötten, majd kiugrott a kocsiból, és beviharzott a lakásba. Majd megbékél.Gondoltam magamban, majd indítottam is. Amikor haza értem, a lakásba beérve anyu fogadott.
-Robert! Hamar hazaértél. Azt hittem Emilie-vel vagy.
-Ashley szervezett programot délutánra az egész bandának.
-Na de jó. És mit csináltok?
-Vásárolni megyünk.- mondtam kedvtelenül.
-Ugyan kisfiam! Miért vagy ilyen lehangolt.
-Nem vagyok lehangolt, csak egyszerűen ilyen napom van ma.
-Nekem most mennem kell. A sütőben van csirke egyél. Ja és említetted, hogy vásárolni mentek. Vennél nekem egy selyem sálat? Majd kifizetem. szeretlek. -hadarta, majd nyomott egy puszit az arcomra, aztán már csak az ajtó csapódását hallottam. Ha már egyszer így alakult, megkérdezem a lányokat is, hogy kell-e valami. miután ezt a döntést meghoztam, felmentem az emeletre, majd először Lizzy ajtaján kopogtam, majd miután megkaptam az engedélyt, be is léptem.
-szia Rob! -köszönt mosolyogva, elnézve a laptop-járól.
-Hová mész, és kivel mész?
-Számít az?
-Ha Ashley-vel mész, akkor tudom, hogy kérhetek olyat, mart ő segít, ha nem vele, akkor inkább nem kérek semmit.
-Akkor miért nem jössz te is?
-Mert talákozom Brian-nel.
-Jó, akkor mondjad mit szeretnél?
-Ashley-vel mész?
-Ha ő nem találja ki, hogy menjen az egész banda, eszembe sem jut vásárolni menni.
-Na szóval: Mondd meg neki, hogy van egy sárga , térd fölé érő ruhám, ami pánt nyakba kötős, és az alján olyan fodros jellege van. Ehhez kéne nekem egy magassarkú. Ő tudni fogja mi kell. -mikor befejezte végre, nagyot néztem.
-Tudod mit Lizzy? Inkább írd le. Addig megkérdezem Vic-et is. -mondtam, majd átmentem másik nővéremhez is.
-Rob! Mondd csak milyen tanácsra lenne szükséged a kedvenc nővéredtől? -kérdezte egy önelégült mosollyal, mire kitaláltam valamit. Erre gondolatban egy ördögi mosoly jelent meg az arcomon.
-Miből gondolod, hogy te vagy a kedvenc nővérem?
-Hozzám jöttél tanácsért.
-Ki kell, hogy ábrándítsalak: Lizzy-nél már voltam. -mondtam, mire vágott egy fejet. Ezen már muszáj volt nevetnem. -Ugyan Vic. Tudod, hogy mindkettőtöket egyformán szeretem. De amúgy nem tanácsért jöttem. Csak hogy megkérdezzem, hogy kell-e valami.
-Mész vásárolni?
-Ahha.
-Hová? -jajj...Ennyi kérdés...
-Plázába. Kell valami?
-Ashley-vel mész? -na még több kérdés.
-Igen. -na lejátszódik az előző történet. Ha Ashley-vel megyek, akkor egy órát mesél a ruháiról, és arról, hogy milyen kéne neki, mire befejezi, addigra meg már el is felejtem a mondandója elejét. Olyan, mint Lizzy. Le se tagadhatnák, hogy testvérek. Nem csak külsőre, de belülről is nagyon hasonlítanak egymásra.
-Jó. Akkor kéne pár ucc. Mondd meg Ashley-nek, hogy -ajjajj, ez már rosszul kezdődik. -hogy kéne nekem egy felső. Olyan, amiben tudok menni bárhová, vagy csak az utcán. A színe, a fazonja tök mindegy. Ashley tudja a méretem és az ízlésemmel is tisztában van. Ja és kellen nekem még egy szoknya is. Majd Ashley abban is segít. -nagyszerű: anyu, Lizzy, most meg Vic. Ajajj. An ilyeneket nem jegyzek meg.
-Inkább te is írd fel, hogy mik kellenek. 10 perc múlva kérem a listát a konyhába. -mondtam, majd kiléptem a szobájából és benyitottam Lizzy-hez, most kopogás nélkül.
-10 perc múlva a konyhába hozd a listát. -szóltam neki, majd már ott sem voltam.
Lementem a konyhába, csináltam magamnak egy szendvicset, majd bekapcsoltam a konyhában lévő tv-t, és enni kezdtem a kajámat. Közben valami elfogadható műsort próbáltam keresni, de nem igazán sikerült, így megálltam valami latin-amerikai szaron. Gondoltam, most az egszer, bele nézek egybe, mit szeret ezen anyám annyira. Már egy ideje néztem, amikor Lizzy és Vic jelent meg a lépcső alján.
-Robert Thomas Dougles Pattinson! Te meg mi a jó büdös francot nézel? -szaladt mellém Vic, hogy megnézze, mi megy a tv-ben. Amikor meglátta, hogy mit nézek, kitört belőle a nevetés.
-Mi van Vic? -kérdezte Lizzy, miközben ő is közeledett felénk, hogy megkapja a választ a kérdésére. Amikor ő is ideért, ő is nevetni kezdett.
-Rob, te mióta szereted az ilyeneket? -röhögött még mindig.
-Semmióta. mert nem szoktam ilyeneket nézni, most csak unatkoztam, aztán nem volt semmi mása tv-ben. gondoltam, kiderítem, anyu miért szereti ezeket. -mutattam a képernyőre.
-Aha...Valószínű... -mondta ironikusan Vic, aztán mire odanéztem, már hallottam is, ahogyan kattan a fényképezőgép.
-Mit akarsz azzal? -kérdeztem rögtön.
-Szerinted? Megmutatom a haverjaidnak. Na meg a barátnődnek.
-Csináld csak. -rántottam meg a vállam.
-Mi van veled Rob? Nem is érdekel?
-Nem igazán.
-Rajtad fog röhögni mindenki. Na meg Tom biztos, hogy nem fogja tartani a száját. Holnapra az egész suli ezen fog nevetni.
-Magasról leszarom Vic. -mondtam indulatosan, miközben felpattantam és a tányéromat a mosogatóba hajítottam.-Felírtátok a kívánság listát? -kérdeztem még mindig dühösen, majd a két, megrökönyödött lányra néztem, akik meglepetten, nagyra nyitott szemmel nyújtották felém a papírjaikat. Kikaptam a kezükből a listákat, majd felvettem egy kabátot, és a kocsi felé vettem az irányt. Beültem, és hajtottam is Tom-ék felé. Út közben beugrottam, egy kisboltba, és vettem 2 doboz cigit. Tegnap nem is szívtam csak este. Amikor újra a kocsiban voltam, rögtön ki is bontottam az egyiket, majd gyújtottam is meg az első szálat. Nagyot szippantottam belőle. Most nagyon jól esett. Közben újra indítottam. Már félúton voltam Tom-ékhoz, amikor megszólalt a mobilom, Tom nevével a kijelzőn.
-Mondd mi van? -nem akartam bunkó lenni vele, de valahogy nagyon szúrta a csőröm, hogy csak Kris miatt akar jönni vásárolni, és mert úgy ujjongott, hogy ő viheti haza.
-Ó, de kedves, hogy így örülsz a haverodnak.
-Bocs. Mit szeretnél?
-Csak annyi, hogy nem kell kitérőt tenned a Sturridge rezidenciára, ha jönnél értem. Gyere egyenesen Kris-ékhez. Én is itt vagyok. -hogy hol van ez? Mit keres Kris-nél? Pláne, hogy biztos, hogy nem Kellan-hez ment, mert Kel Ashley-éknél van Nikki-vel együtt.
-Mit keresel te Kristen-nél?
-Nem mehetek át egy barátomhoz? -kérdezte tettetett felháborodással.
-Azt csinálsz, amit akarsz. -mondtam neki -kicsit bunkóbban, mint szerettem volna- majd kinyomtam a telefont és az utasülésre dobtam, majd körülnéztem az úton, majd miután láttam, hogy az enyémen kívűl egy kocsi sincs az úton, vettem egy éles kanyart, és elindultam Kristen-ékért.
(Kristen szemszög)
Tom leparkolt a ház előtt, majd amikor nyitottam kifelé az ajtót, hogy kiszálljak a kocsiból, Tom megszólalt:
-Bemehetnék? -felőlem igen de Mary megengedné-e.Aztán eszembe jutott, hogy Iameri tomot, így biztos nem bánja, ha bejön egy kicsit.
-Persze. Gyere. -egyeztem bele, majd mindketten kipattantunk a kocsiból, és együtt mentük be a házba.
Az előszobába beérve ledobtam magamról a cipőmet és Tom is ugyan így tett. Aztán a konyha felé vettem az irányt. A táskámat az egyik székre raktam, majd valami kajára kezdtem vadászni a hűtőben. Miközben félig a hűtőben voltam, kiszóltam Tom-nak, hogy ő kér-e valamit enni, amire a válasz egy határozott IGEN volt.
-Melegszendvics jó lesz?
-Tökéletes. -válaszolta, majd neki kezdtünk a kaja gyártásának. Nekem elég volt 2. De Tom-on nagyon meglepődtem. 6 darabot csináltunk neki. Amikor én a másodikat kezdtem, ő akkor már a negyediket ette. Hihetetlen. Amikor megette az összeset, megfogta a tányérját, és ahelyett, hogy a mosogatót vette volna célba, a hűtő felé indult.
-Tom, te mit csinálsz?
-Hát kaját. Te is kérsz még? -erre nagyot néztem. Valószínű volt, hogy többet eszik, mint én, hiszen én eleve keveset szoktam enni, de ez...már egy kicsit durva.
-Kösz, nem kérek. Ezt sem tudom megenni. -mondtam, miközben felálltam a tányérommal. Tom azonnal elém ugrott és elkapta a tányérról a szendvicset.
-Ne vesszen kárba. -mondta mintegy magyarázat képpen teli szájjal, vigyorogva. Én meg a mosogatóhoz mentem és elmostam a tányérom.Miután végeztem, leültem és csatlakozott hozzám Tom is, ismét tele tányérral. Négy szendvicset készül megenni. Hogy fér belé ennyi?
-Hát, nem lennék az anyukád helyében.
-Még szerencse. -jegyezte meg egy sokat sejtető vigyorral, amit nem tudtam hová tenni, de nem törődtem vele. -De amúgy miért nem?
-Mennyit kell szegénynek főznie rád? -nevettem fel, mire ő is nevetett.
-Tény, hogy sokat főz, de ez az ő hibája. -mondta teli szájjal, miközben már az utolsó szendvicsét ette. Nem tehetek róla, nem tudtam nem a tányérját figyelni.
-Ezt meg hogy érted?
-Ha nem főzne olyan finomakat, akkor nem ennék olyan sokat. -magyarázta, mire felnevettem. Mire én befejeztem a nevetést, Tom is befejezte az evést. Felállt az asztaltól, majd a tányérját a mosogatóba rakta és felém fordult.
-Mikor indulunk?
-Először elmosogatok, ha nem probléma.
-addig felhívom Rob-ot, hogy nem kell kitérőt tennie. -ezt is tettük. elkezdtem mosogatni, és azt még érzékeltem, hogy Tom telefonálni kezd, de utána már nem figyeltem rá. Biztos olyat is hallanék, ami nem tartozik rám, így csak a mosogatásra koncentráltam, Tom-ot meg teljesen kizártam. Amikor végeztem a mosogatással, Tom még nem tette le a telefont, így gyorsan gyorsan felkaptam a táskámat és felrohantam vele. A sulis cuccokat kiraktam belőle, és a helyére bedobáltam a pénztárcám, meg a mobilom. amikor végeztem rohantam is le a lépcsőn.
-Rob azt mondta, 5 perc és itt lesz, szóval szerintem akár ki is mehetnénk, mert az az 5 perc már e is telt. -mondta Tom, amikor leértem.
(Robert szemszög)
2 percet késtem. Ez van. Senki nem fog belehalni. Amikor oda értem, Tom és Kris már a ház előtt várt. Csak hogy idegesíthessem Tom-ot, leparkoltam - bár a befaroltam jobb kifejezés lenne rá - és kipattantam a kocsiból. Gyosan köszöntem egyet és már ki is nyitottam Kris-nek az utasülés felőli ajtót, amit ő egy puszi kíséretében halkan megköszönt, majd beült. Közben én láttam Tom arcán egy enyhe grimaszt, ami az én arcomra mosolyt csalt. Na a mai napban van végre valami jó is. Gondoltam magamban, majd én is beültem a kocsiba. Egész úton vigyorogtam, mint a vadalma, mert akárhányszor a visszapillantóba néztem, visszaköszönt nekem Tom fancsali képe, amin nagyokat tudtam volna nevetni, de inkább nem tette. Vagy legalább is próbáltam nem tenni, de mivel Kris mindent észre vesz, így a jókedvem sem kerülte el a figyelmét.
-Robert. Egész úton azt várom, mikor tör ki belőled végre a nevetés. -mondta, mire már nem tudtam válaszolni, mert egyszer csak kitört. Úgy elkezdtem kacagni, hogy le kellett állnom az út szélére, ha nem akartam balesetet okozni a figyelmetlenségem miatt. a többiek értetlen fejet vágtak, amin megint csak nevetnem kellett. Már fájt a hasam, de nem bírtam abba hagyni. Amikor végre csillapodni látszott a nevetőgörcs, Tom mogorván rákérdezett:
-Elárulnád végre, hogy min röhögsz? -kérdezte, de nem volt jó ötlet, mert megint rám jött, de ezúttal Kris is nevetni kezdett.
(Kristen szemszög)
Nem tudom min nevet ennyire Rob, de hirtelen nekem is jókedvem lett, így vele együtt nevettem. Már maga a nevetése erre késztettet. szegény Tom, nem értett semmit. Igaz én sem, de ez nem gátolt meg a további nevetésben.
Amikor végre lecsillapodtunk, folytattuk utunkat a plázába. Tom nem kérdezősködött tovább, és én sem tettem. Amikor Rob leparkolt, megláttuk a többieket, akik egyenesen felénk közeledtek, miután kiszálltunk a kocsiból.
-Késtetek. Mi az oka? -kérdezte rögtön Ash, szigorúan, karba font kézzel.
-Tudod Ashley, ez a két jómadár az úton irdatlan röhögésbe kezdett. Olyannyira, hogy le kellett állni. Ez legalább egy 10 percet vett igénybe. -mutatott felénk Tom, mire mi Rob-bal csak összemosolyogtunk. Érdekes. suliban még láttam rajta, hogy valami nem stimmel. Erre most, úgy nevetett, hogy féltem, hogy megfullad. Erre még rákérdezek.
-Jól van. Kris, gyere velem és Nikki- vel. a fiúknak külön útvonal tervük van. -jelentette be Ash, mire mellé szaladtam, majd kezdetét vette a több órás szenvedés.
Alig vártam, hogy holnap iskolába menjek, és megismerkedjek, a banda többi tagjával is. Ha csak fele annyira jó fejek mint Kel, vagy Rob, akkor én már boldog vagyok. Meglátjuk mit hoz a holnap.
Reggel frissen ébredtem, ami mostanság nagyon ritka. Pláne, hogy tegnap este későn feküdtem le. Most teljesen fel vagyok pörögve. Én tegnap tényleg énekeltem? És gitároztam, Ez annyira hihetetlen. Minél előbb a suliban akarok lenni, hogy megismerjem Nikkit és Ashley-t, na meg a többi srácot. Szinte kipattantam az ágyból és rohantam a fürdőbe. kb 10 perc alatt lezuhanyoztam, majd fogat mostam, és elintéztem az összes reggeli teendőt. A ruha választással sem vacakoltam sokat. Felvettem egy kék farmert, egy fehér "love it" feliratú pólót, és egy tőlem megszokott converse cipőt, piros színben. Találtam a szekrényben egy fehér kalapot, azt is magamra kaptam. Amikor kész lettem, belenéztem a tükörbe. Valami még hiányzik. Felvettem egy karperecet, és -ha már itt vagyunk Londonban alapon, egy Nagy-Britannia zászlós fülbevalót is betettem. Sminkelni, nem szoktam ugyan, de most volt hozzá kedvem. Persze csak egy kicsit. Csak szemceruza és spirál. Semmi több.
A mai nap szükséges cuccokat bedobáltam egy tatyóba, és lerohantam a lépcsőn. Amikor leértem a földszintre, véletlenül neki ütköztem Kellan-nek.
-Hova ez a nagy sietség csajszi? -kérdezte, miután már stabilan álltunk a lábunkon.
-Csak várom már, hogy beérjünk a suliba. Meg akarom ismerni a többieket, na meg a te barátnődet. Kíváncsi vagyok, kinek sikerült elcsavarnia az én mackó bátyám fejét.
-Szerintem jóban lesztek. Kedves lány. Igaz, mint tapasztaltad, a stílusotok nem igazán egyezik, de nem lesz gond. Az alapján, amiket meséltem neki rólad, nagyon megkedvelt. -hihetetlenül jól esett, amit Kel mondott. Mondjuk nekem is mesélt egy keveset Nikkiről. Az alapján én is arra a következtetésre jutottam, hogy jóban leszünk. Legalább is nagyon remélem.
Ahogy jobban megnéztem Kel-t, észre vettem, hogy ő még nincs felöltözve. Ennek az észrevételemnek hangot is adtam.
-Te jó ég! Kel! Te még fel sem öltöztél? Menj, intézz el mindent, pakolj be, addig én kikészítem a ruháidat, ha nem baj.
-Dehogy baj. Sőt, köszönöm hugicám! -nyomott egy puszit az arcomra, majd a konyha felé vett az irányt. -A szobám tudod, hogy hol van. -fordult még vissza, mire bólintottam, majd fel is rohantam a szobájába.
Amikor felértem, jobban körül néztem. A szobából két másik ajtó nyílik. Gondolom az egyik a fürdő, a másika gardrób. Benyitottam az egyikbe. Hupsz... nem talált. A fürdőszobát találtam meg. Gyorsan ki is jöttem onnan és a másik ajtóhoz léptem, de amikor kinyitottam, azt hittem, ott esek össze. Valami hatalmas volt. Komolyan. Mint egy külön pláza. Ez még egy lánytól is sok lenne, nem hogy egy sráctól...nem hogy Kellen-tól. Na mindegy. Gyorsan összeválogattam a cuccit, ami egy farmerből, és egy rövid ujjú felsőből állt. cipőnek egy egyszerű sport cipőt választottam neki. Amikor végeztem és vissza akartam menni a szobába, nem tudtam megállni, hogy meg ne bámuljam megint a gardrób méretét. Nemsokkal később, valaki elkezdett csikizni. Úgy megijedtem, hogy a ruhák kirepültek a kezemből.
-Kellan! Tedd le szegény Kristen-t! Kora reggel itt viháncolsz. ... -bólogatott rosszallva Mary, mire Kel szót fogadott az édesanyjának, majd miután Mary eltűnt az ajtóból, Kellan újra felkapott, de most csak addig, amig egy hatalmas babzsák fotelbe nem dobott, mire felsikítottam. A hajam össze.vissza állt, mire végre stabilan ültem. Azt látva, Kellan nevetésbe kezdett.
-Jól van. Ha kimulattad magad, akkor öltözhetnél is. -szedtem össze az elejtet ruhákat, majd a kezébe nyomtam őket. -És siess. A kocsiban várlak. 5 perced van, vagy elmegyek nélküled.
-Stew! Te fenyegetsz?
-Te is szeretnél minél előbb Nikki-vel lenni. Vagy nem?
-Jó igen. De te meg Rob-bal. -ezen megakadtam. Kérdő tekintetem láttán elnevette magát.
-Ugyan Kris. Biztos, hogy miatta akarsz ilyen hamar beérni. És szerinted bevettem a tegnapi kis mesédet, hogy rosszul voltál, és azért lógtátok el a napot ketten? Nem nem. De azért remélem nem tetszik neked. Ha azzal a hárpia Emilie-vel összejött... Kiherélném, ha megbántana téged, vagy össze akarna jönni veled.
-Kel. Nyugi. Ettől nem kell tartanod, ugyan is ő jól el van Emilie.vel. Na meg tegnap csak beszélgettünk. És nem tekintek rá úgy, mint férfira. Jó, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem helyes, vagy jóképű, mert az. De ezt egy lány akaratlanul is észreveszi.
-Szóval szerinted jóképű? -olyan hülyén húzogatva a szemöldökét.
-Na és? Ez csak tény. De ezt egy fiú is megtudja állapítani egy másikról.
-Jól van. Tudom. Csak szívatlak. -vigyorgott.
-Fúú te... -kezdtem, majd hozzá vágtam egy párnát, mire még jobban nevetni kezdett. Hirtelen észbe kaptam. Én előbb akartam suliba menni. Hát erről ennyit. -Most már tényleg siess, mert már késésben vagyunk. Pláne ahhoz képest, hogy előbb akartam menni.
-Jól van. Menj, ülj be a kocsiba, két perc, és megyek én is. -mondta és én úgy is tettem. Amikor a földszintre értem, köszöntem Mary-nek, majd elvettem a kocsikulcsot a falra szerelt kulcstartóról, és kimentem a kocsihoz, amibe be is ültem. Tényleg nem kellett sokat várnom Kel-re. Hamar jött ő is, ahogyan ígérte. Amikor beült, rögtön indított és már szeltük is az utakat a suli felé végre.
-Miért is akartál hamarabb jönni?
-Csak mihamarabb meg akarom ismerni a őket? Tom-hoz már volt szerencsém -vigyorogtam -Nikki...
-Ashley és Jackson. Robot már ismered, és persze Emilie. akit én személy szerint, nem tartok a banda tagjának. De ne aggódj, a többiekkel jóban leszel.
(Robert szemszög)
Furcsa. Már hajnali kettő, van, de én még mindig nem tudok aludni. Pedig kéne, mert így holnap olyan leszek, mint a mosott szar. Újra behunytam a szemem -ami még egy próbálkozást jelentett-. Már majdnem sikerrel jártam, amikor megcsörrent a mobilom. Ez komoly? Hajnali kettő van baszki. Na jó. Most nem érdekel, hogy ki hívott, leüvöltöm a fejét.
-Nem ismered az órát ember? -szóltam bele egy kicsit erélyesebben a telefonba.
-Robert! Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak, de beszélnünk kell.
-Miről akarnál beszélni? Már nincs miről.
-De igen van. Tudod, miután elmentél, gondolkodtam. És be kellett látnom, hogy igazad van. Önző vagyok. De ez meg fog változni. Sajnálom, hogy megcsaltalak, de iszonyúan féltékeny voltam, Azt hittem, hogy te és Kristen... De a lényeg az, hogy sajnálom. És az, hogy nem törődtem vele nagyon bánt. Büszke vagyok rá, hogy segítettél rajta és kérlek bocsáss meg. -hosszúra nyúlt monológján elgondolkodtam. Két évig együtt voltunk. Ennyi időn keresztül szerettem. Talán még most is szeretem? Nem tudom. A szerelem elmúlhat egy nap alatt? Hiányzik. Az biztos.
-Rob! Ott vagy még?
-Igen. -gondolkodtam pár percet, majd eszembe jutott egy megoldás... Nem tudom, helyes-e, vagy sem, de ezt fogom tenni. -Tudod mit? Átmegyek most, és megbeszéljük. Oké?
-Rendben. Várlek.
(Emilie szemszög)
Nem tudom, most mit gondol Robert, de ha magától átjön, akkor lehet, hogy még sikerül is a dolog. Nem szakíthat velem. Ő az egyik legmenőbb srác a suliban. Ha szakít velem, a népszerűségem a 0 alá csökken. Úgyhogy azt nem szabad. Ma éjjel kiengesztelem Robot. elmondom neki, hogy mennyire sjnálom, hogy mennyire bánt, hogy megcsaltam.
(Robert szemszög)
Amikor odaértem Emilie-hez, megcsörgettem a mobilját. Nem akartam csöngetni, nehogy felébresszem a szüleit. Nem kellett sokat várnom, az ajtó már nyílt is, és én Emilie szomorú arcával néztem szembe.
-Rob! Én tényleg nagyon sajnálom. Tényleg nagyon bánt, hogy gyakorlatilag megcsaltalak, és hogy Kristen-ről is úgy beszéltem. Féltékeny voltam, hogy képes voltál ellógni egy egész napot a suliból egy szinte még idegen lánnyal. És vissza akartam vágni. Kérlek bocsáss meg Rob! -mikor Em befejezte monológját, elkezdtem gondolkodni -na nem mintha nem ezt tettem volna egész úton ide felé-.
Egy egész napot töltöttem nélküle. Így belegondolva: hiányzott. Nem azt mondom, hogy megértem, amit tett, de képes vagyok neki megbocsátani. Hiszen, ha fordítva lenne, én sem arra gondoltam volna először, hogy orvoshoz mentek, vagy sakkoztak. Na meg én is hazudtam neki.
Amit csinált, az sérti férfiúi büszkeségem, de lehet, hogy én is így viselkedtem volna.
-Lesz még ilyen?
-Soha többé. Meg tudsz nekem bocsátani? -nem válaszoltam, hanem felkaptam, és a szobájába vittem, majd az ágyra fektettem és fölé támaszkodtam.
-Akkor megpróbálhatjuk újra. De még egy ilyet már nem hiszem, hogy így tudnék kezelni. -mondtam, majd megcsókoltam, amit ő hevesen viszonzott. Végül nem álltunk meg egy visszafogott csóknál. Az éjszaka többi részét egymás kényeztetésével töltöttük.
Reggel Emilie-vel a mellkasomon ébredtem.Ő még aludt. Nem akartam felkelteni, így a plafont bámultam. A gondolataim közben ide-oda cikáztak. Leginkább a tegnap estén. El kell mondanom Emilie-nek, hogy nem bocsátok meg ilyen könnyen. Nehogy úgy gondolja, hogy bármikor csinálhat ilyet, én úgy is könnyen megbocsátok. Ránéztem az órára, ami már 7 órát mutatott. Van egy óránk, hogy megbeszéljünk mindent, hogy elkészüljünk, és hogy beérjünk az iskolába. Fel kellett keltenem Em-et. Amikor felébredt, egy jóreggelt csókkal köszöntött, majd belekezdtem a kevésbé kellemes témába.
-Néz Emilie! Valamit meg kell beszélnünk.
-Mi lenne az? -emelte fel a fejét, és állával a mellkasomon támaszkodott. meg.
-Tudod, azért, bocsátottam meg, mert szeretlek. De még egy ilyet, már nem nézek el. Szóval ez az utolsó esélyed.
-Értem. És nem lesz szükségem több esélyre. -mosolyodott el, majd egy gyors csókot kaptam tőle, és ki is bújt az ágyból, és a szekrényhez lépett. Kivette onnan a ruháit, majd felöltözött.
-Van nálam pár ruhád, amiket itt hagytál Abból fel tudsz öltözni. -mondta, mire bólintottam, majd én is felöltöztem és elvégeztük a többi reggeli teendőt, majd elindultunk.
(Kristen szemszög)
-Nagyszerű Kellan! 5 perc múlva becsöngetnek, mi meg csak most érünk a suliba...ahhoz képest, hogy hamarabb akartam jönni...nem is rossz arány. Mit szólsz hozzá?
-Jól van bocsi. Majd valahogy kiengesztellek.
-Lehet próbálkozni. -mondtam enyhe szarkazmussal a hangomban.
-Micsoda harcias húgom van?! -nevetett fel, mire én is elnevettem magam, majd begördültünk a suli parkolójába. Kel leparkolt a a szokásos helyén, maj mind a ketten kipattantunk a kocsiból.
-Milyen órád lesz Stew? -kérdezte Kellan felém fordulva. Kicsit megdöbbentem a megszólításon.
-Stew? -kérdeztem rá.
-Ó bocsi, ha nem akarod, nem hívlak így. -mentegetőzött feleslegesen.
-De de de. Szeretném, ha így hívnál. Tudod, engem régen a közeli barátaim mindig így hívtak. Csak nem rémlik, hogy meséltem volna erről neked, ezért lepődtem meg. De szeretem ez a nevet. Úgy hogy örülök, ha így hívsz. -mondtam mosolyogva.
-Jólvan, akkor megnyugodtam. Szóval, mi lesz az első órád? -kérdezte újra, mire gondolkoztam egy kicsit, majd eszembe jutott.
-Azt hiszem kémia.
-Na, akkor most meg tudsz ismerkedni Ash-sel. Azt hiszem, neki is kémiája van. Na de siess! Így is el fogsz késni. D épület, 2. emelet, 34-es terem.Szaladj! -adta ki az utasítást, majd taszított egyet rajtam finoman, ezzel jelezve, hogy ideje lenne indulnom.
-Ebédnél találkozunk! -kilátott utánam, amikor én már futottam a D épület felé. Amikor oda értem, pont a tanár után léptem be a terembe. Nagyszerű. ez az első kémia órám, és én máris elkések. Ezért még kinyírom Kellan-t.
-Miss Stewart! Megosztaná velünk késésének okát? -már nem bírom ezt a tanárt.
-Elnézést tanár úr. Későn sikerült elindulnunk.
-Hát jó. 3 percet késett, ez bekerül a naplóba. Most pedig üljön le valahová. -érzem, hogy ezzel a tanárral nem leszek jóban. Nagyszerű. 2 üres hely volt. az egyik egy szőke, pláza picsának kinéző csaj mellett, a másik pedig Ashley mellett, így egyértelműnek tartottam, hogy hová is fogok ülni. Elindultam Ashley felé.
-Ne haragudj! nem gond, ha ideülök? -kérdeztem bátortalanul, mire egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán, ami engem is mosolygásra késztetett.
-De hogy gond. Ülj csak le. -mondta, mire leültem, és felé fordultam.
-Ashley ugye?
-Igen, de szólíts csak Ash-nek. Ahogy tetszik. Te pedig Kellan húga vagy ha nem tévedek.
-Igen. Kristen. De csak Kris, vagy Stew. -mutatkoztam be én is, majd a tanárra függesztettem a figyelmem, de ez nem folytatódott sokáig, ugyan is Ashley teljesen fel volt pörögve, így az egész órát végig beszélgettük.
A stílusunk nagyon különböző, mégis jól kijöttünk egymással, sőt, délutánra megbeszéltünk egy közös vásárlást. Nem mintha annyira szeretnék vásárolni -egyáltalán nem kedvemre való ez az időeltöltés-de Ashley rajtam is bevetette a hírhedt kölyök kutya szemeket, amiknek nem lehetett nemet mondani. Kellan mesélt róla, hogy imádni való csaj, de nagyon idegesítő tud lenni, amikor vásárolni akar, és amikor pattog, mint egy gumilabda. Ez a két dolog általában jellemző Ash-re. De őt így kell szeretni, és így is szeretik őt a többiek. És én is kedvelem. Még nem ismerem nagyon, de megbeszéltük, hogy ez a vásárlás nem egy szimpla vásárlás lesz, hanem egy ismerkedős vásárlás. ennek nagyon örültem. Úgy tűnik, ő befogadott, nagyon kedves velem.
Segített eligazodni az iskolában. Az ebéd előtti utolsó óra után, találkoztunk a torna teremnél, és onnan egymásba karolva mentünk az ebédlőbe, ahol egy eléggé zsúfolt asztal felé vettük az irányt. Ahogy jobban megnéztem az asztalnál ülőket, ismerős arcokat véltem felfedezni. Ott volt Kellan, Nikki, Robert és a barátnője, meg még egy srác. Amikor odaértünk Ashley-nek mégszlesebb lett a mosolya.
-Sziasztok! -köszöntünk, mire mindenki felnézett, majd kórusban köszöntek, aztán leültem Kel mellé, míg Ash Nikki mellé ült. Az ismeretlen srác nagyon nézett, így akaratlanul is ránéztem.
-Én Jackson vagyok. De csak Jack. -nyújtotta felém jobb kezét az asztal felett, mire megfogtam azt és én is bemutatkoztam, aztán elkezdtem vele beszélgetni. Ő is jófej volt. Akár csak a többiek.
-Ki ér rá ma? -kérdezte Ash teljesen érzelem mentes hangon, amit nem tudtam mire vélni.
-Nikki sejthette, hogy miről van szó, mert mert rögtön belement. Mikor Ash látta mindenki arcán a gondolkodás jeleit, végig kérdezett mindenkit:
-Kellen? -erre a kérdezett Nikki-re pillantott, majd egy sóhajtás kíséretében igent mondott.
-Jackson?
-Oké. -gondolkodás nélkül vágta rá a választ, amin kicsit meg is lepődtem.
-Emilie? -kérdezte, és mintha olyan arckifejezéssel tette volna fel ezt a kérdést, ami azt sugallta, nagyon reménykedik benne, hogy a válasz egy nem lesz.
-Bocsi, nem érek rá.
-Rob?
-Benne vagyok.
-Hát, akkor ezt megbeszéltük. -vigyorgott, majd egyszer csak kivágódott az ebédlőajtaja, és egy Tom vágtázott be rajta.
-Miről maradtam le? -kérdezte lihegve, miután levágódott mellém.
-Jössz velünk vásárolni. -jelentette ki ash, még mindig azzal a letörölhetetlen vigyorral az arcán, mire Tom érdekes arckifejezést produkált.
-Aaaaaahhhhhhh!!!! Tudjátok mit? Vegyétek úgy, hogy én nem rohantam be azon az ajtón -mutatott az ebédlő ajtajára- és nem tudok semmit a délutáni kis programotokról. sziasztok. -állt is fel, de Ash hangja megállította:
-Kris is jön. -na ezt nem értettem, hogy mégis, hogy jön ez ide, de Ash tudhatott valamit, mert Tom azonnal visszahuppant mellém, és hatalmas szemekkel nézett Ashley-re.
-Folytasd! -mondta Tom, mire Ash elmosolyodott.
-Akkor már csak azt kell megbeszélnünk, hogy ki kivel megy. Két kocsival menjünk szerintem.
-Kellan! Úgy van megbeszélve, hogy Nikki átjön hozzánk suli után. gyere át te is, és mi lenne, ha te is csatlakoznál hozzánk később Jack? -nézett Ash az említettre, mire az serényen bólogatni kezdett.
-Rob, te vedd fel Tom-ot és Kris-t. -ekkor ránéztem Rob-ra, akit egyre szorosabban tartott a barátnője, aki gyűlölködve nézett rám.
-Rendben. -egyezett bele Rob, Tom pedig egyenesen ujjongott. Hogy neki milyen jó kedve lett hirtelen...
-Van kérdés? -tette fel a kérdést a főszervező, mire eszembe jutott valami.
-Mikor indulunk és hol találkozunk?
-Na ez ó kérdés. -értett egyet velem Jack is.
-Nikki és Kellan most jönnek hozzánk. Mindenki más haza megy. Rob, te mész Tom-ért és Kris-ért. 3-kor találkozunk a pláza parkolójában. Ja és jött valaki úgy, hogy haza tudja vinni Kristen-t?
-Én. -válaszolt Tom rögtön.
-Nagyszerű. Tom, akkor te haza viszed Kris-t, és akkor majd Rob megy értetek, aztán jöttök a plázába. -a tervre mindenki bólintott.
-Van még valakinek órája? -kérdezte Ashley, mire mindenki nemlegesen rázta a fejét. -Nagyszerű, akkor mindenki induljon a megbeszéltek szerint. Majd találkozunk. -köszönt el, majd karon ragadta Nikki-t és Kellan-t, aztán már ott sem voltak.
-Megyünk kris? -kérdezte Tom, mire bólintottam, majd Rob-ék fele indultunk. Tom kezet fogott Rob-bal, Emilie-nek csak köszönt, majd én is köszöntem és már indultunk is. Amikor odaértünk hozzánk, Tom megkérdezte, hogy bejöhet-e, mire igen-t mondtam, hiszen ő ismeri Mary-t. Biztosan nem bánja.
(Robert szemszög)
Miután Tom-mal kezet fogtunk, Kris csak köszönt egyet és már indultak is. Én meg most nem tusom mi van. Egy ölelésben azért reménykedtem, a tegnapi nap után. Na mindegy. Nemsokára úgy is találkozunk, és akkor úgy intézem, hogy tudjunk négy szem közt beszélni.
-Megyünk Rob? -kérdezte mellőlem Em, akiről meg is feledkeztem.
-Megyünk. -mondtam szűkszavúan, majd átkaroltam a derekát, és a kocsi felé vettük az irányt. Amikor Em-ékhez értünk és leállítottam a kocsit, Emilie meglepetten nézett rám.
-Hogy-hogy ide hoztál?
-Miért? Nem itt laksz?
-De. De azt hittem, hogy egy kicsit átmegyünk hozzátok.
-Bocs. Most hamarabb megyek Tom.hoz. Beszélünk egy kicsit.
-Hát jó. -láttam rajta, hogy nem nagyon tetszett neki, de ez van.
-Majd találkozunk.
-De ugye átjössz este? -nézett rám egy sokat sejtető mosollyal. Így már rögtön tudtam mit akar. Nekem most valahogy nem volt kedvem hozzá. Ritka alkalmak egyike, ha én nemet mondok egy ilyen ajánlatra. ez van. ma valahogy rossz kedvem van. Nyűgös vagyok. így keltem fel. nincs különösebb oka.
-Feszültnek látszol. Majd én ellazítalak. -mondta, majd a nyakam csókolgatásába kezdett, de én eltoltam magamtól, mire fintorogva nézett rám.
-Kösz, majd inkább máskor. Most megyek. -mondtam neki célzásként, hogy most már igazán kiszállhatna a kocsiból.
-Ahogy akarod. -mondta sértődötten, majd kiugrott a kocsiból, és beviharzott a lakásba. Majd megbékél.Gondoltam magamban, majd indítottam is. Amikor haza értem, a lakásba beérve anyu fogadott.
-Robert! Hamar hazaértél. Azt hittem Emilie-vel vagy.
-Ashley szervezett programot délutánra az egész bandának.
-Na de jó. És mit csináltok?
-Vásárolni megyünk.- mondtam kedvtelenül.
-Ugyan kisfiam! Miért vagy ilyen lehangolt.
-Nem vagyok lehangolt, csak egyszerűen ilyen napom van ma.
-Nekem most mennem kell. A sütőben van csirke egyél. Ja és említetted, hogy vásárolni mentek. Vennél nekem egy selyem sálat? Majd kifizetem. szeretlek. -hadarta, majd nyomott egy puszit az arcomra, aztán már csak az ajtó csapódását hallottam. Ha már egyszer így alakult, megkérdezem a lányokat is, hogy kell-e valami. miután ezt a döntést meghoztam, felmentem az emeletre, majd először Lizzy ajtaján kopogtam, majd miután megkaptam az engedélyt, be is léptem.
-szia Rob! -köszönt mosolyogva, elnézve a laptop-járól.
-Hová mész, és kivel mész?
-Számít az?
-Ha Ashley-vel mész, akkor tudom, hogy kérhetek olyat, mart ő segít, ha nem vele, akkor inkább nem kérek semmit.
-Akkor miért nem jössz te is?
-Mert talákozom Brian-nel.
-Jó, akkor mondjad mit szeretnél?
-Ashley-vel mész?
-Ha ő nem találja ki, hogy menjen az egész banda, eszembe sem jut vásárolni menni.
-Na szóval: Mondd meg neki, hogy van egy sárga , térd fölé érő ruhám, ami pánt nyakba kötős, és az alján olyan fodros jellege van. Ehhez kéne nekem egy magassarkú. Ő tudni fogja mi kell. -mikor befejezte végre, nagyot néztem.
-Tudod mit Lizzy? Inkább írd le. Addig megkérdezem Vic-et is. -mondtam, majd átmentem másik nővéremhez is.
-Rob! Mondd csak milyen tanácsra lenne szükséged a kedvenc nővéredtől? -kérdezte egy önelégült mosollyal, mire kitaláltam valamit. Erre gondolatban egy ördögi mosoly jelent meg az arcomon.
-Miből gondolod, hogy te vagy a kedvenc nővérem?
-Hozzám jöttél tanácsért.
-Ki kell, hogy ábrándítsalak: Lizzy-nél már voltam. -mondtam, mire vágott egy fejet. Ezen már muszáj volt nevetnem. -Ugyan Vic. Tudod, hogy mindkettőtöket egyformán szeretem. De amúgy nem tanácsért jöttem. Csak hogy megkérdezzem, hogy kell-e valami.
-Mész vásárolni?
-Ahha.
-Hová? -jajj...Ennyi kérdés...
-Plázába. Kell valami?
-Ashley-vel mész? -na még több kérdés.
-Igen. -na lejátszódik az előző történet. Ha Ashley-vel megyek, akkor egy órát mesél a ruháiról, és arról, hogy milyen kéne neki, mire befejezi, addigra meg már el is felejtem a mondandója elejét. Olyan, mint Lizzy. Le se tagadhatnák, hogy testvérek. Nem csak külsőre, de belülről is nagyon hasonlítanak egymásra.
-Jó. Akkor kéne pár ucc. Mondd meg Ashley-nek, hogy -ajjajj, ez már rosszul kezdődik. -hogy kéne nekem egy felső. Olyan, amiben tudok menni bárhová, vagy csak az utcán. A színe, a fazonja tök mindegy. Ashley tudja a méretem és az ízlésemmel is tisztában van. Ja és kellen nekem még egy szoknya is. Majd Ashley abban is segít. -nagyszerű: anyu, Lizzy, most meg Vic. Ajajj. An ilyeneket nem jegyzek meg.
-Inkább te is írd fel, hogy mik kellenek. 10 perc múlva kérem a listát a konyhába. -mondtam, majd kiléptem a szobájából és benyitottam Lizzy-hez, most kopogás nélkül.
-10 perc múlva a konyhába hozd a listát. -szóltam neki, majd már ott sem voltam.
Lementem a konyhába, csináltam magamnak egy szendvicset, majd bekapcsoltam a konyhában lévő tv-t, és enni kezdtem a kajámat. Közben valami elfogadható műsort próbáltam keresni, de nem igazán sikerült, így megálltam valami latin-amerikai szaron. Gondoltam, most az egszer, bele nézek egybe, mit szeret ezen anyám annyira. Már egy ideje néztem, amikor Lizzy és Vic jelent meg a lépcső alján.
-Robert Thomas Dougles Pattinson! Te meg mi a jó büdös francot nézel? -szaladt mellém Vic, hogy megnézze, mi megy a tv-ben. Amikor meglátta, hogy mit nézek, kitört belőle a nevetés.
-Mi van Vic? -kérdezte Lizzy, miközben ő is közeledett felénk, hogy megkapja a választ a kérdésére. Amikor ő is ideért, ő is nevetni kezdett.
-Rob, te mióta szereted az ilyeneket? -röhögött még mindig.
-Semmióta. mert nem szoktam ilyeneket nézni, most csak unatkoztam, aztán nem volt semmi mása tv-ben. gondoltam, kiderítem, anyu miért szereti ezeket. -mutattam a képernyőre.
-Aha...Valószínű... -mondta ironikusan Vic, aztán mire odanéztem, már hallottam is, ahogyan kattan a fényképezőgép.
-Mit akarsz azzal? -kérdeztem rögtön.
-Szerinted? Megmutatom a haverjaidnak. Na meg a barátnődnek.
-Csináld csak. -rántottam meg a vállam.
-Mi van veled Rob? Nem is érdekel?
-Nem igazán.
-Rajtad fog röhögni mindenki. Na meg Tom biztos, hogy nem fogja tartani a száját. Holnapra az egész suli ezen fog nevetni.
-Magasról leszarom Vic. -mondtam indulatosan, miközben felpattantam és a tányéromat a mosogatóba hajítottam.-Felírtátok a kívánság listát? -kérdeztem még mindig dühösen, majd a két, megrökönyödött lányra néztem, akik meglepetten, nagyra nyitott szemmel nyújtották felém a papírjaikat. Kikaptam a kezükből a listákat, majd felvettem egy kabátot, és a kocsi felé vettem az irányt. Beültem, és hajtottam is Tom-ék felé. Út közben beugrottam, egy kisboltba, és vettem 2 doboz cigit. Tegnap nem is szívtam csak este. Amikor újra a kocsiban voltam, rögtön ki is bontottam az egyiket, majd gyújtottam is meg az első szálat. Nagyot szippantottam belőle. Most nagyon jól esett. Közben újra indítottam. Már félúton voltam Tom-ékhoz, amikor megszólalt a mobilom, Tom nevével a kijelzőn.
-Mondd mi van? -nem akartam bunkó lenni vele, de valahogy nagyon szúrta a csőröm, hogy csak Kris miatt akar jönni vásárolni, és mert úgy ujjongott, hogy ő viheti haza.
-Ó, de kedves, hogy így örülsz a haverodnak.
-Bocs. Mit szeretnél?
-Csak annyi, hogy nem kell kitérőt tenned a Sturridge rezidenciára, ha jönnél értem. Gyere egyenesen Kris-ékhez. Én is itt vagyok. -hogy hol van ez? Mit keres Kris-nél? Pláne, hogy biztos, hogy nem Kellan-hez ment, mert Kel Ashley-éknél van Nikki-vel együtt.
-Mit keresel te Kristen-nél?
-Nem mehetek át egy barátomhoz? -kérdezte tettetett felháborodással.
-Azt csinálsz, amit akarsz. -mondtam neki -kicsit bunkóbban, mint szerettem volna- majd kinyomtam a telefont és az utasülésre dobtam, majd körülnéztem az úton, majd miután láttam, hogy az enyémen kívűl egy kocsi sincs az úton, vettem egy éles kanyart, és elindultam Kristen-ékért.
(Kristen szemszög)
Tom leparkolt a ház előtt, majd amikor nyitottam kifelé az ajtót, hogy kiszálljak a kocsiból, Tom megszólalt:
-Bemehetnék? -felőlem igen de Mary megengedné-e.Aztán eszembe jutott, hogy Iameri tomot, így biztos nem bánja, ha bejön egy kicsit.
-Persze. Gyere. -egyeztem bele, majd mindketten kipattantunk a kocsiból, és együtt mentük be a házba.
Az előszobába beérve ledobtam magamról a cipőmet és Tom is ugyan így tett. Aztán a konyha felé vettem az irányt. A táskámat az egyik székre raktam, majd valami kajára kezdtem vadászni a hűtőben. Miközben félig a hűtőben voltam, kiszóltam Tom-nak, hogy ő kér-e valamit enni, amire a válasz egy határozott IGEN volt.
-Melegszendvics jó lesz?
-Tökéletes. -válaszolta, majd neki kezdtünk a kaja gyártásának. Nekem elég volt 2. De Tom-on nagyon meglepődtem. 6 darabot csináltunk neki. Amikor én a másodikat kezdtem, ő akkor már a negyediket ette. Hihetetlen. Amikor megette az összeset, megfogta a tányérját, és ahelyett, hogy a mosogatót vette volna célba, a hűtő felé indult.
-Tom, te mit csinálsz?
-Hát kaját. Te is kérsz még? -erre nagyot néztem. Valószínű volt, hogy többet eszik, mint én, hiszen én eleve keveset szoktam enni, de ez...már egy kicsit durva.
-Kösz, nem kérek. Ezt sem tudom megenni. -mondtam, miközben felálltam a tányérommal. Tom azonnal elém ugrott és elkapta a tányérról a szendvicset.
-Ne vesszen kárba. -mondta mintegy magyarázat képpen teli szájjal, vigyorogva. Én meg a mosogatóhoz mentem és elmostam a tányérom.Miután végeztem, leültem és csatlakozott hozzám Tom is, ismét tele tányérral. Négy szendvicset készül megenni. Hogy fér belé ennyi?
-Hát, nem lennék az anyukád helyében.
-Még szerencse. -jegyezte meg egy sokat sejtető vigyorral, amit nem tudtam hová tenni, de nem törődtem vele. -De amúgy miért nem?
-Mennyit kell szegénynek főznie rád? -nevettem fel, mire ő is nevetett.
-Tény, hogy sokat főz, de ez az ő hibája. -mondta teli szájjal, miközben már az utolsó szendvicsét ette. Nem tehetek róla, nem tudtam nem a tányérját figyelni.
-Ezt meg hogy érted?
-Ha nem főzne olyan finomakat, akkor nem ennék olyan sokat. -magyarázta, mire felnevettem. Mire én befejeztem a nevetést, Tom is befejezte az evést. Felállt az asztaltól, majd a tányérját a mosogatóba rakta és felém fordult.
-Mikor indulunk?
-Először elmosogatok, ha nem probléma.
-addig felhívom Rob-ot, hogy nem kell kitérőt tennie. -ezt is tettük. elkezdtem mosogatni, és azt még érzékeltem, hogy Tom telefonálni kezd, de utána már nem figyeltem rá. Biztos olyat is hallanék, ami nem tartozik rám, így csak a mosogatásra koncentráltam, Tom-ot meg teljesen kizártam. Amikor végeztem a mosogatással, Tom még nem tette le a telefont, így gyorsan gyorsan felkaptam a táskámat és felrohantam vele. A sulis cuccokat kiraktam belőle, és a helyére bedobáltam a pénztárcám, meg a mobilom. amikor végeztem rohantam is le a lépcsőn.
-Rob azt mondta, 5 perc és itt lesz, szóval szerintem akár ki is mehetnénk, mert az az 5 perc már e is telt. -mondta Tom, amikor leértem.
(Robert szemszög)
2 percet késtem. Ez van. Senki nem fog belehalni. Amikor oda értem, Tom és Kris már a ház előtt várt. Csak hogy idegesíthessem Tom-ot, leparkoltam - bár a befaroltam jobb kifejezés lenne rá - és kipattantam a kocsiból. Gyosan köszöntem egyet és már ki is nyitottam Kris-nek az utasülés felőli ajtót, amit ő egy puszi kíséretében halkan megköszönt, majd beült. Közben én láttam Tom arcán egy enyhe grimaszt, ami az én arcomra mosolyt csalt. Na a mai napban van végre valami jó is. Gondoltam magamban, majd én is beültem a kocsiba. Egész úton vigyorogtam, mint a vadalma, mert akárhányszor a visszapillantóba néztem, visszaköszönt nekem Tom fancsali képe, amin nagyokat tudtam volna nevetni, de inkább nem tette. Vagy legalább is próbáltam nem tenni, de mivel Kris mindent észre vesz, így a jókedvem sem kerülte el a figyelmét.
-Robert. Egész úton azt várom, mikor tör ki belőled végre a nevetés. -mondta, mire már nem tudtam válaszolni, mert egyszer csak kitört. Úgy elkezdtem kacagni, hogy le kellett állnom az út szélére, ha nem akartam balesetet okozni a figyelmetlenségem miatt. a többiek értetlen fejet vágtak, amin megint csak nevetnem kellett. Már fájt a hasam, de nem bírtam abba hagyni. Amikor végre csillapodni látszott a nevetőgörcs, Tom mogorván rákérdezett:
-Elárulnád végre, hogy min röhögsz? -kérdezte, de nem volt jó ötlet, mert megint rám jött, de ezúttal Kris is nevetni kezdett.
(Kristen szemszög)
Nem tudom min nevet ennyire Rob, de hirtelen nekem is jókedvem lett, így vele együtt nevettem. Már maga a nevetése erre késztettet. szegény Tom, nem értett semmit. Igaz én sem, de ez nem gátolt meg a további nevetésben.
Amikor végre lecsillapodtunk, folytattuk utunkat a plázába. Tom nem kérdezősködött tovább, és én sem tettem. Amikor Rob leparkolt, megláttuk a többieket, akik egyenesen felénk közeledtek, miután kiszálltunk a kocsiból.
-Késtetek. Mi az oka? -kérdezte rögtön Ash, szigorúan, karba font kézzel.
-Tudod Ashley, ez a két jómadár az úton irdatlan röhögésbe kezdett. Olyannyira, hogy le kellett állni. Ez legalább egy 10 percet vett igénybe. -mutatott felénk Tom, mire mi Rob-bal csak összemosolyogtunk. Érdekes. suliban még láttam rajta, hogy valami nem stimmel. Erre most, úgy nevetett, hogy féltem, hogy megfullad. Erre még rákérdezek.
-Jól van. Kris, gyere velem és Nikki- vel. a fiúknak külön útvonal tervük van. -jelentette be Ash, mire mellé szaladtam, majd kezdetét vette a több órás szenvedés.
*****
Pár órával és vagy 8 hatalmas szatyorral később, amikor elfordultunk volna egy saroknál, hirtelen valaki megragadta a karomat, és elrántott. Hirtelen megijedtem, de aztán észrevettem, hogy ki az. Rob volt.
-Muszáj így rám hozni a frászt? -ripakodtam rá, mert nagyon megijedtem.
-Ne haragudj. Csak beszélni szeretnék veled.
-Mondd mit szeretnél?
-Először is, le kellene innen lépni, mert ha észre veszik, hogy nem vagyunk velük, esélyünk sem lesz beszélni. -mondta mire bólintottam, hiszen igaza volt. Kimentünk a parkolóba, betettük a szatyrokat a csomagtartóba és elindultunk sétálni. Kíváncsi vagyok vajon mit akarhat Rob.
Remélem tetszett a fejezet, és megdobtok pár kommival.
Pláne, hogy nem éppen lett rövid.
puszi :)
2012. július 17., kedd
4. fejezet
Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy csak ilyen sokára hozok fejezetet, de mostanában nagyon sok dolog történt, amit meg kellett emésztenem, feldolgoznom, vagy beletörődnöm :(
De a jó hír, hogy vége a sulinak, így remélhetőleg sűrűbben lesz friss! :)
(Ha minden úgy alakul, hogyan szeretném.)
Ez a fejezet még az előzőnél is hosszabb, szóval szerintem mindenképpen megérdemel legalább 5 hozzászólást.
(Kérni nincs pofán a hosszú kimaradás miatt, úgy hogy ez inkább csak egy megjegyzés volt) :)
De attól függetlenül remélem sokan írtok egy pér szót.
Nem húzom tovább az időt, jó olvasást, és kérlek kommizzatok :)
Puszi
Waltex
4. fejezet
-Nekem is. -mondta mosolyogva, majd elindultunk a következő óránkra. A matekóra szörnyű volt. Olyan távolt ült tőlem, amennyire csak tudott, mintha leprás lennék. Nagyon kíváncsi leszek, hogy mit eredményezett ez a kis beszélgetés és így milyen lesz ez a közös énekóra...
Elindultunk a következő óránkra. Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Mind a ketten a saját gondolatainkba mélyedtünk. Meg akar ismerni? Amennyit megtudtam róla, az alapján szimpatikus volt, de aztán jött a ma reggel és megtudtam, hogy milyen beképzelt is ő valójában. De mondhatok ilyet, hogy valójában? Lehet, hogy igazából nem is olyan, mint amilyen ma reggel volt? Egy reggel alatt lehetetlenség megismerni valakit. És ahogyan ő is mondta, ő nem olyan, hogy első látomásra ítélkezzen. Hát én sem. De ez mos elég zavaró.
Mutat magából valamit, aztán fél óra múlva, már teljesen másként mutatkozik meg. Nem értem, és ez idegesít. De én is meg akarom ismerni őt. Valami azt súgja, hogy teljesen más, mint amilyennek mutatja magát.
Amikor a teremhez értünk, előre engedett, hogy én mennyek be először. Na igen. Az angolok udvariassága. De ez a viselkedés is meglepő volt a parkolóban történtekhez képest. Amikor beléptem a terembe, minden szem rám szegeződött. Láttam néhány ismerős arcot, akikkel együtt volt matekom az előző órán, de ezeknek a gyerekeknek a száma igen csekély volt.
Rob leültetett maga mellé, majd nem sokkal később bejött a tanár. Ő is kért tőlem egy rövid bemutatkozást, majd leülhettem. Úgy tűnik a mai napom csak abból fog állni, hogy egy óránként bemutatkozom. Nagyszerű. Amúgy sem szeretek a középpontban lenni, de úgy látszik, ez új diák lévén elkerülhetetlen lesz.
-Ms. Stewart! Kérem jöjjön ide. -kért a tanár, mire bátortalanul teljesítettem a kérését. -Játszik valamilyen hangszeren? -ajjaj ebből semmi jó nem sülhet ki. Gondoltam magamban.
-Régebben gitároztam.
-Nagyszerű.-mondta, majd a kezembe nyomott egy gitárt. -Játsszon valamit. És énekeljen. Tudnom kell milyen hangja van. -mondta, majd leült az íróasztala mögé és megragadta a tollát, hogy tudjon jegyzetelni. Csak hogy nekem ez nem fog menni. Mióta a szüleim meghaltak, nem játszottam. Azelőtt ebből állt az életem. Imádtam gitározni és énekelni. De azóta a nap óta egy hangot sem énekeltem és a kezemben nem fogtam gitárt. Már az is, hogy a kezemben tartottam a hangszert, nagy sebeket tépett fel. Ahogy a múltra gondoltam, elkezdtem zihálni. Mindenki engem nézett. Rob is. Mintha aggódna? Értetlenül és talán féltve nézett rám rémült ábrázatom láttán. Közelebb léptem a tanárhoz és úgy mondtam, hogy senki más ne hallja:
-Elnézést tanár úr, de nekem ez nem megy.
-Már hogy ne menne? Azt mondta, hogy régen gitározott. Csak megragadt valami.
-Igen, de nem megy.
-Mi az, hogy nem megy?
-Kérem. Hagy ne kelljen játszanom.
-Miért? Lelkileg nem megy? -kérdezte együtt érzőn, mire bólintottam. Félő volt, hogy elbőgöm magam.
-Jól van. Menjen vissza a helyére.
-Köszönöm. -mondtam, majd visszaültem Rob mellé, mire kérdő tekintetével találtam szemben magam. Nem mondtam semmit, csak próbáltam az óra hátralévő részében figyelni, és kizárni, hogy Rob végig engem néz.
Hálás voltam a tanának, hogy nem erőltette. Ő is olyan "alternatívnak" tűnik mint én. Megérti, ha a lelkem nem engedi, akkor nem fog menni. Amikor vége lett az órának, az elsők között rohantam volna ki a teremből, hogyha nem ragadja meg a karomat egy kéz. Ijedten néztem hátra. Rob volt.
-Mi a baj?-kérdezte, és szemében szomorúság csillogott.
-Milyen órád lesz? -kérdeztem, hogy tudjam mennyi időm van. Egy ideig gondolkodott, majd magabiztosan felelt.
-Nem lesz órám. -ezen meglepődtem. Teljesen egyforma lenne az órarendünk?
(Robert szemszöge)
Amikor kicsengettek, Kristen úgy pattant fel a székből, mintha kilőtték volna, és már rohant is ki a teremből. De nem hagyhattam. Meg kell tudnom mi bántja. De miért érdekel ez engem ennyire? Nem tudom, és most nem is érdekel, hogy miért akarom őt ennyire megismerni és miért érdekel engem ennyire, ha szomorú. Utána eredtem, majd a karjánál fogva késztettem megállásra, mire megfordult.
-Mi a baj?
-Milyen órád lesz? -kérdezte, amit nem tudtam mire vélni. Aztán gondoltam, hátha tényleg elmondja, mi bántja és arra nem elég 15 perc. Spanyol órám lenne, de most speciel lényegesebben jobban foglalkoztat, hogy Kristen miért szomorú, mint hogy bemenjek spanyolra, úgyhogy ezt az órát most szépen ellógom.
-Nem lesz órám. -mondtam magabiztosan, amin egy kicsit meglepődött, de nem tudtam vele foglalkozni. Elkezdtem húzni a kocsim felé, hogy egy kicsit messzebb mennyünk, hogy véletlenül se vegyen észre senki, hogy lógok.
-Hová megyünk? -kérdezte, amikor már a kocsit indítottam.
-Csak egy kicsit nyugodtabb helyre, hogy tudjunk beszélgetni. Miután megválaszoltam kérdését, csendben utaztunk tovább. Siettem, így az út nem volt több 5 percnél. Megálltam a St. James park előtt. Krsiten meglepődött, de ő is kiszállt. Elkezdtünk sétálni, majd nem sokkal később belekezdtem.
-Nézd! Nem akarom beleütni az orrom, szóval ha nem akarsz ne válaszolj, de mi volt a baj ének órán? Láttam, hogy valami nincs rendben. -jó darabig csendben volt és gondolkozott. Már azt hittem nem is fog válaszolni, amikor végre megszólalt:
(Kristen szemszöge)
-Tudod ez elég szomorú történet. -egy darabig hallgatott, majd folytatta - Nem tudom miért, de benned megbízom. Ami nagyon furcsa. Kevés emberben tudok megbízni, és ahhoz is idő kell. Te pedig szinte vadidegen vagy. Nem értem. Lehet, hogy London tette ezt velem, nem tudom. De nem is érdekel. Úgy jöttem ide, hogy új életet kezdek. Hogy nem gondolok majd a múltra, de ez a tervem nem igazán akar össze jönni. A múltam kísért engem. Persze, hogy az első itt töltött napomon mesélnem kellett magamról mindenkinek, erre számítottam is. De ma a suliban énekórán más történt.
Régen szinte az egész életem a zene körül forgott. A gitárom a részemmé vált. A gitározás és az éneklés volt az életem. Komoly terveim voltak. Aztán...amikor a szüleim meghaltak, utoljára akkor volt a kezemben gitár. Akkor is azért, hogy darabokra törjem. Azóta hozzá sem értem egy gitárhoz sem.
Aztán amikor a kezembe nyomta a gitárt, már az nagy sebeket tépett fel. Lesokkoltam. Azóta nem is énekeltem. Mindent le akarok zárni ami a múltban történt. -fejeztem be elég hosszúra sikeredett monológomat. Csak ekkor vettem észre, hogy végig a földet fixíroztam.
Felemeltem a fejem, és Robert szomorú ábrázatával álltam szemben. Ez meglepett. Miért szomorítja el őt az én múltam? De ami még jobban meglepett, az az volt, hogy közelebb lépett, és megölelt. Automatikusan öleltem vissza, és csak akkor vettem észre hogy sírok, amikor megláttam Rob világoskék pólóján egy könnyáztatta foltot. Szipogva távolodtam el tőle.
-Ne haragudj. Nem elég hogy itt untatlak, még a pólódat is összevizezem. -mondtam már félig megnyugodva.
-Semmi gond. És nem untatsz. Én kértelek hogy mesélj. Érdekelt. De ha többé nem akarsz erről beszélni, megértem. És bennem megbízhatsz. Köztünk marad az egész. -nézett rám egy féloldalas mosollyal, amit nem tudtam nem viszonozni. -És még egyszer nagyon sajnálom ami a parkolóban történt. Tényleg nem akartalak megbántani.
-Ezt már ezerszer megbeszéltük.
-Hát jó. Beszéljünk valami másról. Mesélj magadról. -kérte amikor leültünk egy fa tövébe.
-Mit szeretnél tudni?
(Robert szemszöge)
-Mindent. -vágtam rá kicsit talán túl gyorsan. De nem érdekelt. Kristen megnyílt nekem, így én is megnyíltam neki. Mindent tudni akartam róla valóban.
-Hát jó. Van egy testvérem. Cameron. Őt azóta nem láttam, hogy a szüleim meghaltak. Akkor eltűnt. Azóta nem tudok róla semmit. A telefon számát megváltoztatta, az e-mailokra nem válaszol. Nagyon hiányzik. De tudod mit? Inkább kérdezz. Nem tudom mit mondjak. -nevettem fel.
-Oké. Szóval. Kedvenc együttes?
-Sok van.
-Mondj kettőt.
-Green Day, Nirvana.
-Kedvenc szín?
-Kék. -válaszolgatott sorban a kérdéseimre, és én azon kaptam magam, hogy minden egyes szavát csak úgy ittam magamba. Kis idő után már megelégelte, hogy magáról kell beszélnie. Nem baj. Így is rengeteg dolgot megtudtam róla, és mivel itt fog lakni Londonban, így még rengeteg időm lesz kifaggatni azokról a dolgokról, amik most nem kerültek szóba.
-Na jól van. Most már én jövök! -jelentette ki, mire bólintottam egyet beleegyezésem jeléül.
-Kedvenc kaja?
-Gyors kaja.-vágtam rá.
-Kedvenc helyek?
-Mármint, hogy? Konkrétan, vagy csak úgy mint, például tengerpart, meg ilyenek?
-A második.
-A parkok, erdők, erdőkben lévő kicsi patakok. -rengeteget beszélgettünk. Közben sétáltunk is, meg amikor megéheztünk ettünk egy kis étteremben, telefon számot cseréltünk és még többet sétáltunk. A külvilág számomra megszűnt létezni. Csak Kristenre figyeltem. Sokat elárult magáról. De mivel a múltját -mivel elég fájdalmas szegénynek- nem akartam feszegetni, inkább a személyiségéről, stílusáról tudtam meg rengeteget. Hasonlóan látjuk a világot, és sok mindenben egyetértünk.
Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy azt vettem észre, hogy Kristen szinte vacog. Körülnéztem, és láttam, hogy kezd sötétedni. Nem volt nálam se egy pulóver, vagy kabát, hogy odaadhattam volna neki, hogy ne fázzon, amit nagyon sajnáltam. Ránéztem az órámra, ami fél hetet mutatott. Nincs olyan késő, de itt, Londonban ilyenkor, már hűvös van. Én már megszoktam, tekintve, hogy mindig is itt éltem.
És akkor esett le. Te jó isten! Mi a suliból úgy jöttünk el, hogy egy óra múlva visszamegyünk. Ellógtuk az egész napot. És én vittem iskolába Emily-t is, tehát nekem kellett volna haza is vinnem. Húú mi lesz ebből.
Kristen először meglepetten nézett ijedt tekintetemre, majd megnézte ő is az időt a telefonján, mire ijedten sikoltott föl.
-Te jó ég, Rob! Az egész napot ellógtuk! Most mit csinálunk? Nekem ez volt az első napom a suliban. Mit gondolhatnak most rólam? Szépen bemutatkoztam. -adott hangot rémületének.
-Nyugi. Nem lesz gáz, kitalálunk valamit út közben, de menjünk a kocsihoz, mert mindjárt megfagysz. -közben arra jutottam, hogy felhívom Emily-t, és ha hazaért, akkor nincs gond. 1000%, hogy hazaért, de ha balhét csap, egyszerűen tűröm, és kész. Nem érdekel. Egyszer jöttem el valakivel beszélgetni, úgy, hogy nem szóltam neki, de nem is kell, hogy mindenről beszámoljak neki. Nem az anyám. Mondjuk tényleg haza kellett volna vinnem, vagy legalább felhívnom. Hazafelé megállok egy virágosnál, és veszek neki egy csokor virágot bocsánatkérésképpen. Nem lesz gáz.
Érdekes. Tök könnyen veszem. Mi van, ha nem bocsát meg és elhagy? Annyira fura, mert nem visel meg annyira a gondolat. Jó persze, hogy nem örülnék neki, hiszen szeretem. Azt hiszem. Mikor beszélgettem vele olyan jót, mint Kristennel? De nem hasonlíthatom egymáshoz a két lányt. Hiszen Kris, csak egy barátom, míg Em a barátnőm. De ez teljesen igaz. Már nem is tudom mikor beszéltem Em-mel tényleg olyan jót.
Idő közben a kocsihoz értünk. Kinyitottam Krisnek az utasülés felőli ajtót, amit ő egy halk köszönömmel jutalmazott, majd mentem a a vezetőüléshét, beültem, majd indultunk is.
-Mit mondjak otthon Mary-nek és Kellan-nek? -kérdezte Kris, és idegesen a hajába túrt.
-Nyugi. Nem lesz semmi gond. Majd megmondjuk, hogy rosszul lettél, és elvittelek az orvoshoz. De ő csak annyit mondott, hogy a sok idegeskedés miatt volt a rosszul léted. Jó lesz?
-Oké. És akkor mindenkinek ezt mondjuk? A suliban is, meg otthon is?
-Igen. -válaszoltam röviden. Érdekes. Ez a kis incidens egy cseppet sem fújta el jó kedvemet.
-És te is ezt mondod otthon? És Emily-nek mit mondasz?
-Ugyan ezt mondom. Mindenki így fogja tudni. E-miatt ne aggódj.
-De te mondtad, hogy Emily nem akarja, hogy jóban legyünk. Nem lesz dühös?
-Mondtam már. Ne aggódj ezen. Nem lesz semmi baja Emily-nek sem. Ha nem érti meg, akkor meg tudom sajnálni. -mondtam ki kerek perec. Kezdett idegesíteni, hogy Kris -látszólag-ennyire tart Emily-től. De igazat mondtam. Ha most haragszik is, előbb utóbb megnyugszik. Ennyi.
A további út csendben telt. Miközben vezettem, egy ötlet körvonalazódott a fejemben. Csak remélni tudom, hogy minden jól fog menni., és nem sül el rosszul.Ugyan is annak is nagy esélye van, hogy nem úgy alakul, ahogy elterveztem és akkor hatalmas bajban leszek.
Amikor a Lutz házhoz értünk, leállítottam a kocsit.
-Köszönöm, hogy hazahoztál, hogy meghallgattál, és mindent. És sajnálom, ha miattam rosszul alakult, vagy fog alakulni az estég. Én nem akartam, hogy miattam összevessz a barátnőddel. -hajtotta le a fejét.
-Nézd Kristen. Én ma nagyon jól éreztem magam. Úgyhogy ne sajnáld, hogy kicsit elnéztük az időt. Mert én sem sajnálom. Ez van. Mondtam. Emily meg ne érdekeljen. Ha haragszik, akkor majd megnyugszik. Ez van. Nem lesz semmi gond. Azt meg, hogy meghallgattalak, nem kell megköszönnöd. Sőt, én köszönöm, hogy megnyíltál nekem. Az hogy meghallgattalak, egy baráttól alap dolog. Vagy nem? -az mondandóm végén meglepett arca lett.
-Szóval...barátok vagyunk? -kérdezte hitetlenkedve.
-Részemről igen. -mondtam mosolyogva. Ekkor eszembe jutott az ötletem, így rá kellett kérdeznem egy-két dologra. -Kristen, bízol bennem? -kérdeztem teljesen komolyan. Egy darabig gondolkodott, majd határozottan felelt.
-Igen.
-Jó, akkor most van 7 óra -néztem az órámra- 2 óra múlva itt leszek. Addigra készülj el.
-Miért? Hová megyünk?
-Azt mondtad, megbízol bennem. Csak tett ezt, és készülj el kilencre. Megcsörgetlek, ha itt vagyok. -csak bólintott, majd egy halk sziával köszönt el, majd már a ház felé vezető járdán szedte a lábait.
Nekem viszont sietnem kell, ha két óra múlva itt akarok lenni.
(Kristen szemszöge)
Sietve mentem a bejárati ajtóhoz, hiszen 9-re készen kell lennem. Amikor benyitottam, Kellan és Mary volt a nappaliban, akik érkezésem hangjára felkapták a fejüket, és odarohantak hozzám. Kellan azonnal szorosan megölelt.
-Kristen úgy örülök, hogy semmi bajod. Hová tűntél? -kérdezte kicsit mérgesebben amikor elengedett.
-A suliban rosszul lettem, és mivel Rob a közelben volt, így ő vitt el orvoshoz.
-Rosszul lettél? Gyere kincsem, ülj le ide -vezetett Mary egy fotelhez- Mit mondott az orvos?
-Nincs komoly bajom. Csak mostanában sokat idegeskedtem, és ez most ütött ki. Ennyi. De már sokkal jobban vagyok. Sőt, ennél jobban még nem voltam soha. -mondtam mosolyogva. Ha nem baj felmennék a szobámba, megírni a leckét. -mondtam még, mire bólintott.
-Megyek veled. Hátha kell segítség. -mondta Kellan, és indultunk is a lépcsőn felfelé. Amikor elértünk a lépcsőig, visszafordultam.
-Mary!
-Tessék, drágám?
-Kilenckor elmehetek valahová?
-Hová szeretnél menni?
-Nem tudom. Csak egy ismerőssel.
-Kilenckor? Tudod, hogy iskolaidő van.
-Tudom. De kérlek... -néztem rá nagy boci szemekkel.
-Jól van. Két feltétellel. 1. Legkésőbb éjfélre hazaérsz. 2. Holnap fel tudsz kelni a suliba.
-Köszönöm. -mondtam, és odarohantam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára, majd tovább mentünk a szobámba Kellan-nal. amikor beértünk, és becsukódott mögöttünk az ajtó, Kellan rögtön kérdőre vont.
-Kris, ugye nem történt semmi, közted, és Robert között? -kérdezte, bennem meg felment a pumpa. Nem fogok kikezdeni egy foglalt sráccal. Sőt. eléggé a béka segge alatt van az önbizalmam még ahhoz is, hogy egy szingli sráccal is kikezdjek.
-Ez most komoly kel? -kérdeztem felháborodva. 1. Tudom, hogy Rob-nak barátnője van. Nem fogok közéjük állni. És nem is akarok. 2. Sokat beszélgettem vele. barátok lettünk. barátok. Örülök neki, ha jól megvan a barátnőjével. És nem akarok többet tőle. Hogy gondolhattál ilyet? Nem vagyok ribanc. -fakadtam ki.
-Én ezt nem is mondtam. Csak rákérdeztem. Ne haragudj. Csak tudod. Nagyon megszerettelek. És mindentől meg akarlak védeni. És ha egy srác is megbánt, búcsúzhat a kis barátjától. Tomot pedig nagyon ki fogom osztani, amiért folyamatosan rád mászik.
-Igen, eléggé nyomul. De csak hülyeségből. Ne oszd ki. Én jót szórakozok rajta. Vicces srác. -aztán Kel mesélt pár vicces dolgot Tomról. Rengeteget nevettem. Aztán amikor az órámra néztem, azt hittem, majd' elájulok. negyed kilenc volt. Kel kedvesen felajánlotta, hogy amíg én fürdök, ő előveszi nekem a ruháimat, amit én el is fogadtam. Megegyeztünk, hogy az én ízlésemnek megfelelően válogatja őket.
(Robert szemszöge)
Ahogy elindultam először Emily-hez, közben felhívtam egy haveromat, aki az egyik londoni szórakozó hely tulajdonosa. Mivel szabadságon van, így most zárva van a Black Lion is -a pub-.
-Szia Sam!
-Robert! Mondd gyorsan mit akarsz? -kérdezte, kicsit mérgesen.
-Hát már nem is örülsz a haverodnak? Egy hete nem beszéltünk.
-Ne haragudj, de ismerősökkel eljöttünk egy helyi pubba, és épp egy csajt fűztem, de semmi baj Robert igazán... -mondta szarkasztikusan.
-Jól van, bocs, csak egy szívességet szeretnék kérni.
-Ajjaj, sokba fog ez neked kerülni, pláne az időzítéseddel, de mondjad.
-Ma elmehetnék a BL-be? -mi így rövidítettük a pub nevét.
-Jól van menj, csak aztán maradjon nekem egyben a kóceráj. A kulcsot tudod hol van. -mondta, azzal ki is nyomta a telefont. Na szép. Akkor a terv: elmegyek Emily-hez, bocsánatot kérek tőle a délután miatt, aztán megyek Sam-ék házához a BL kulcsáért, aztán vissza Kris-hez. És ezt mind 2 óra alatt...
Nem kellett sok idő, már Emily-nél voltam, és csöngettem. Ő nyitott ajtót.
-Ó, szóval már létezek számodra? -kérdezte mérgesen.
-Ne csináld Em. Bocsánatot kérni jöttem. Tényleg. Nagyon sajnálom. Ne haragudj, csak egy lány rosszul lett, és el kellett vinnem orvoshoz. Ezt neked hoztam. Bocsánat kérésként. -adtam át neki a virágcsokrot, amit útközben vettem.
-Csaknem az új csaj lett rosszul? -rögtön ki akartam javítani, hogy van neve is, de inkább nem tettem.
-De igen. Változtat ez a helyzeten? -kérdeztem. Nem értettem, hogy jön ez ide. Nem tök mindegy, hogy ki volt?
-Nem sokat. Minek törődsz vele? Semmi közöd hozzá.
-1. az egyik legjobb haverom testvére. 2. beszélgettem vele, és nagyon jó fej. 3. rosszul lett, és el kellett vinnie valakinek orvoshoz. Miért ne én vittem volna?
-Mert semmi közöd hozzá. Akkor meg nem mindegy, hogy rosszul van-e vagy sem? -itt pattant el a cérna.
-Miért Emily? Ha esetleg rosszul van egy osztálytársad. Az mindegy, hogy mennyire vagy jóban vele, akkor ott hagyod, hagy legyen súlyosabb az állapota?
-Semmi közöm sincs hozzá. Nem az én dolgom.
-Jó tudni, hogy ilyen vagy. Ne haragudj, de nekem ilyen barátnő nem kell.
-Mi? Most szakítasz velem? -kérdezte kiabálva. A nagy hangra, álmosan jött ki egy srác az ajtóba egy szál alsóban.
-Mi a baj kicsim? -kérdezte Emily-t, miközben átölelte a derekát. Kicsit ledöbbentem, de nem érdekelt. Már úgy is mindegy. Erre Emily, döbbenten nézett hol rám, hol a srácra.
-Igen Emily. Szakítok veled. Neked úgy is mindegy nem? Itt van neked ő. -mutattam a -valószínűleg -barátjára. És kitudja mióta van itt neked ő. Viszlát Emily.-mondtam könnyedén, majd eljöttem. Beszálltam a kocsiba, és Sam-ékhez vettem az irányt. Furcsa mód, nem éreztem magam rosszul. Sőt. Mintha megkönnyebbültem volna. Úgy fogtam fel az egészet, hogy egy gonddal kevesebb. Visszagondolva és kicsit a dolgok mélyére nézve, már rég észre vehettem volna, hogy Emily ilyen. Nem értem magam. Az utóbbi időben teljesen vak voltam. De mindegy. Már most jobban érzem magam nélküle. Újra szingli vagyok. Még sincs kedvem ahhoz, hogy hívjam Tomot, hogy menjünk csajozni.
De nem gondolkodtam tovább, mert Sam házához értem, és becsengettem. Nyolc óra, remélem nincs még túl késő. Az anyukája nyitott ajtót.
-Jó estét Mrs. Johnson! Elnézést a késői zavarásért. Csak A Black Lion kulcsaiért jöttem. Sam kölcsön adta ma estére.
-Szervusz Robert. Nem zavarsz. Gyere csak beljebb. Tessék itt vannak a kulcsok. -nyúlt oldalra az ajtó mellett felakasztott kulcstartóhoz, és akasztotta le a kért kulcsokat.
-Nagyon köszönöm. Holnap visszahozom. Viszont látásra. -köszöntem, és annyira siettem, hogy már a kocsiba is pattantam, nem is hallottam, ahogy elköszönt.
Gyorsan hazahajtottam.
-Szia anya! -köszöntem neki -egyedül ő volt a nappaliban, a többieket nem láttam -és már rohantam is fel a szobámba. amikor felértem, gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem, és maradt még fél órám. Úgy látszik egész este rohangálok... Felkaptam a gitárom, és leszáguldottam a lépcsőn. Anya pont ott volt, a konyha ajtajában, ami e lépcső előtt nyílik, így nyomtam egy gyors puszit az arcára.
-Szia anya, majd jövök.
-Állj csak meg egy percre kisfiam! -kelletlenül visszafordultam.
-Hová mész?
-Csak egy barátommal elmegyünk a Black Lion-ba.
-Maximum fél egyre itthon. -mondta anyai szigorral.
-Igyekszem. Szia anya. -mondtam, és most már tényleg kiléptem az ajtón. Amikor indítottam a kocsit, ránéztem az órára. Még van húsz percem. Még jó, hogy az BL öt percre van innen. Ha gyorsan hajtok, akkor talán három perc alatt odaérek. Ideje tesztelni az autóm gyorsulását. Mosolyogtam magamban, és indítottam.
Igazam volt. Három perc alatt ide értem. De nem időztem sokat. Csak leraktam a gitárom és bekészítettem a szükséges cuccokat, majd siettem Kristen-ért.
Amikor odaértem dudáltam, és nem kellett sokat várnom, már meg is jelent az ajtóban, amint a kocsi felé veszi az irányt. Amikor beült, aggodalmas arcát emelte rám.
-Szia! -köszönt félénken.
-Szia! Mi a baj? -kérdeztem, miközben egy előre hulló hajtincsét tettem a füle mögé.
-Tudom, hogy már megbeszéltük, de meg kell kérdeznem: Nem volt gond Emily-vel? -erre nem tudtam mit mondjak. Valószínűleg azért kérdezi meg, mert bántja a dolog. Azt hiszi, hogy ha összevesztünk, akkor miatta. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, így egy kicsit ferdítettem a történteken. Ráér később megtudnia.
-Minden simán ment.- mosolyogtam rá, amit viszonzott is. Azt a kevés utat, ami az SL-ig tartott, beszélgetve tettük meg. Amikor leállítottam a motort, Kristen kíváncsian nézett körül.
-Hol vagyunk?
-Ez a pub a Black Lion. Egy barátomé. -mondtam, majd befelé kezdtem tolni. Amikor beértünk, feloltottam a villanyokat, mire Kristen meglepetten, és félve nézett körül. -Emlékszem mit mondtál a parkban. Amikor énekórán a kezedbe került az a gitár, a rossz emlékek a felszínre törtek. Arra gondoltam, mi lenne, ha megpróbálnánk, ezt leküzdeni. -mondtam, miközben a gitárt kivettem a tokjából, és Kristen elé sétáltam vele, felé nyújtva azt. Ő rémülten nézett rám.
-Robert. Tényleg nagyon kedves tőled, hogy próbálkozol, de ez nem fog menni.
-Kérlek! Csak próbáld meg! -kérleltem.
(Kristen szemszöge)
Amikor bementünk és körülnéztem, eleinte csak azt vettem észre, hogy milyen hangulatos hely. De amikor megláttam a gitárt, a földbe gyökerezett a lábam. Le fagytam. Nem értettem. Nem rég meséltem neki erről, erre tessék.
Pláne amikor felém nyújtotta. Gyorsabban kezdtem szedni a levegőt, és éreztem, hogy kiszökik a vér az arcomból. Elsápadtam.
-Robert. Tényleg nagyon kedves tőled, hogy próbálkozol, de ez nem fog menni. -mondtam szomorúanés beletörődve.
-Kérlek! Csak próbáld meg! Tudom, hogy nem könnyű. De ez olyan, mint a félelem. Sőt. Ez az. Te ugye imádtál gitározni. -bólintottam - Ha imádtál gitározni, akkor valószínűleg jól érezted magad, amikor csinálhattad, és boldog is voltál. -ismét bólintottam- Nem is tudom. Szerintem attól félsz, hogy boldog leszel, úgy, hogy már nincsenek veled a szüleid. Vagy, hogy bűntudatod lesz, hogy boldog vagy a szüleid halála után? -ahogy jobban belegondoltam, talán igaza van. Talán tényleg félek.
-Tudod, úgy jöttem ide, hogy teljesen új életet akarok kezdeni. Nem akarok törődni a múlt fájdalmaival. Csak boldog akarok lenni. De nem tudom, hogyan lehetnék az. Árván. Család nélkül.
-Van családod. Kellan és a családja nagyon szeret téged. És mostantól mi leszünk a családod. A barátaid. Ma nem igazán volt időd megismerkedni a többiekkel, de holnap már lesz. Figyelj! Én nem akarom rád erőltetni, hogy gitározz, csak szeretném, ha legyőznéd ezt a "félelmedet". Na meg kicsit önző is vagyok, és szeretném hallani a hangod. -mosolyodott el a végére, mire nagyot sóhajtottam.
-Igazad van. Ha most nem nézek szembe a démonjaimmal, akkor örök életemre félhetek tőlük. - becsuktam a szemem, és magamban felkészültem a hatalmas lépésre, amit tenni készülök. Átgondoltam az utolsó dalt, amit írtam. (Igen, írtam magamnak dalokat, de soha nem mutattam meg őket senkinek.) Amikor magamban végére értem a dalnak, kinyitottam a szemem, nagy levegőt vettem, a kezembe vettem a gitárt, a levegőt bent tartottam, majd leültem a bekészített székre, és kifújtam a levegőt. A szívem eszeveszett iramban dübörgött a mellkasomban. De úgy éreztem meg kell tennem. Meg akartam tenni...
És elkezdtem... lepengettem az első akkordokat, majd elkezdtem énekelni.
A dalt még aznap írtam, amikor a szüleim meghaltak. Akkor reggel nem tudtam aludni, így már hajnalban felkeltem. Nem tudtam mit csináljak. Unatkoztam, így elkezdtem gitározni. Nem konkrétan egy dalt, hanem csak úgy, ami jött. Egyszer csak eszembe jutott valami. Aztán amit elkezdtem véletlenül, folytattam. A végeredmény nagyon tetszett, így leírtam a kottát egy papírra. Amikor kész lett, elkezdtem ezt a dalt gitározni. Ezt a dalt játszottam órákon át, folyamatosan, amikor a szöveg is megszületett a fejemben. Elkezdtem énekelni, és a dal és a szöveg, tökéletesen passzoltak. A szöveget is leírtam egy lapra.
Máig is tudom az összes általam írt dalt, és annak szövegét, bár aznap elégettem mindet, a fejemből nem tudtam kiűzni őket. Bár, így most visszagondolva, még szerencse.
Nagyon régen énekeltem, így kicsit bizonytalan voltam. Csak a dal közepén mertem kinyitni a szemem, és ránéztem Rob-ra, akinek csak csodálatot és egy kis döbbenetet véltem leolvasni az arcáról. Ennyire jó lenne? Azt azért nem hiszem.
Amikor vége lett a dalnak, az utolsó akkordoknál lehajtottam a fejem, és csak amikor az utolsó hang is lecsengett, mertem felnézni. Kérdőn néztem Rob-ra.
-Ez gyönyörű volt. Kristen, neked csodás hangod van. Ezt a dalt még sosem hallottam. Mi a címe?
-Hát, nem csodálom, hogy nem halottad. Hiszen nem is halhattad. És nincs címe.
-Hogy, hogy nem hallhattam?
-Úgy, hogy én írtam. -mondtam szemlesütve, kissé elpirulva.
-Nem értem. Hogy bírtad ki, hogy nem énekeltél két évig?
-Nem tudom. Be kell vallanom, hogy igazából hiányzott, de nem mertem. Köszönöm, hogy segítettél. Sokkal jobban érzem magam. Mintha nem is én lennék. de ez jó.
-Örülök. Akkor énekelnél még valamit?
-De most te jössz. -nyújtottam oda neki a gitárt, amit mosolyogva vett el, majd ült oda, ahol még az előbb én ültem. Megköszörülte a torkát, amin csak mosolyogtam, majd belekezdett.
Mosolyogva figyelt, az első ének nélkül elhangozódó akkordoknál, majd elkezdett énekelni. Amikor meghallottam hangját, a szám is tátva maradt. Libabőrös lettem rekedtes hangjától. Annyira beleélte magát a dalba, és olyan erősen énekelt, hogy néha kidagadtak nyakán az erek. Én csak döbbenten figyeltem. Látszik rajta, hogy szereti csinálni. És ahogy átadja magát a zenének, én ilyet soha sem tudtam. ahogy néztem a zenészeket akár koncerten, akár a tv-ben, mindig csodáltam őket, hogy ennyire azonosulni tudnak a zenével, ahogy átadják magukat a zenének. Én ilyet soha sem tudtam. Ennyire nem. De Rob teljesen ledöbbentett. Ezt bármelyik, hivatásos zenész meg irigyelhetné. Amikor abbahagyta, és rám emelte szürkéskék szemeit, akkor ocsúdtam fel. miután percekig nem szólaltam meg, akkor rákérdezett.
-Hogy tetszett?
-Ez nem kérdés. Ez elképesztő. A hangod, egyszerűen csodás, maga dal gyönyörű, és ahogy átadod magad a zenének, az valami hihetetlen. -beszéd közben hevesen gesztikuláltam. -Lenyűgöztél. De ezzel most megjártad. -láttam rajta az értetlenséget. -Most már sokszor kell nekem énekelned. De csak ha nem jelent gondot. -magamban imádkoztam, hogy bele egyezzen.
-Rendben. -bólintott rá vigyorogva, mire nagyon boldog lettem, és a nyakába ugrottam. Kicsit meglepődött, de visszaölelt fél kézzel, ahogy a kezében tartott gitárt engedte. Amikor elengedtük egymást, ránéztem az órámra. Te jó ég. 15 perc múlva éjfél. Azt szóvá is tettem.
-Rob! Nagyon köszönöm, hogy rábeszéltél. Tényleg. Sokkal jobban érzem magam. Eddig mintha egy láthatatlan buborékban lettem volna, ami egyfajta bezártságot adott. De ezzel a ma estével ez a buborék kipukkant. -mosolyogtam. -Így már szabadabban mozgok. Köszönöm.
-Nagyon szívesen. -dobott meg azzal a féloldalas mosolyával.
-Öhm, lassan haza kellene mennem. Haza vinnél?
-Ez természetes. -mondta, azzal a gitárját tokba rakta, majd kifelé vettük az irányt. Út közben lekapcsolta a villanyokat. Amikor kiértünk, bezárta az ajtót, majd kocsiba szálltunk.
Amikor a Lutz házhoz értünk, kikapcsoltam az övem, és felé fordultam.
-Még egyszer nagyon köszönöm, hogy megmutattad, hogy nincs mitől tartanom, ami a zenélést illeti.
-Nagyon szívesen.
-Szia! Holnap találkozunk a suliban. -mondtam, és egy puszit nyomtam az arcára, köszöneteként, majd hamar kiszálltam az autóból, és bementem a lakásba.
Amikor beértem, már mindenki aludt. Hamar felmentem a szobámba, lezuhanyoztam, majd felvettem a pizsamámat, és bebújtam az ágyba.
Hihetetlen számomra, hogy megtettem. Gitároztam. És énekeltem. Boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy meg mertem tenni. És hogy ilyen embereket ismerhettem meg. Alig vártam, hogy holnap iskolába menjek, és megismerkedjek, a banda többi tagjával is. Ha csak fele annyira jó fejek mint Kel, vagy Rob, akkor én már boldog vagyok. Meglátjuk mit hoz a holnap.
Nagyon sajnálom, hogy csak ilyen sokára hozok fejezetet, de mostanában nagyon sok dolog történt, amit meg kellett emésztenem, feldolgoznom, vagy beletörődnöm :(
De a jó hír, hogy vége a sulinak, így remélhetőleg sűrűbben lesz friss! :)
(Ha minden úgy alakul, hogyan szeretném.)
Ez a fejezet még az előzőnél is hosszabb, szóval szerintem mindenképpen megérdemel legalább 5 hozzászólást.
(Kérni nincs pofán a hosszú kimaradás miatt, úgy hogy ez inkább csak egy megjegyzés volt) :)
De attól függetlenül remélem sokan írtok egy pér szót.
Nem húzom tovább az időt, jó olvasást, és kérlek kommizzatok :)
Puszi
Waltex
4. fejezet
-Nekem is. -mondta mosolyogva, majd elindultunk a következő óránkra. A matekóra szörnyű volt. Olyan távolt ült tőlem, amennyire csak tudott, mintha leprás lennék. Nagyon kíváncsi leszek, hogy mit eredményezett ez a kis beszélgetés és így milyen lesz ez a közös énekóra...
Elindultunk a következő óránkra. Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Mind a ketten a saját gondolatainkba mélyedtünk. Meg akar ismerni? Amennyit megtudtam róla, az alapján szimpatikus volt, de aztán jött a ma reggel és megtudtam, hogy milyen beképzelt is ő valójában. De mondhatok ilyet, hogy valójában? Lehet, hogy igazából nem is olyan, mint amilyen ma reggel volt? Egy reggel alatt lehetetlenség megismerni valakit. És ahogyan ő is mondta, ő nem olyan, hogy első látomásra ítélkezzen. Hát én sem. De ez mos elég zavaró.
Mutat magából valamit, aztán fél óra múlva, már teljesen másként mutatkozik meg. Nem értem, és ez idegesít. De én is meg akarom ismerni őt. Valami azt súgja, hogy teljesen más, mint amilyennek mutatja magát.
Amikor a teremhez értünk, előre engedett, hogy én mennyek be először. Na igen. Az angolok udvariassága. De ez a viselkedés is meglepő volt a parkolóban történtekhez képest. Amikor beléptem a terembe, minden szem rám szegeződött. Láttam néhány ismerős arcot, akikkel együtt volt matekom az előző órán, de ezeknek a gyerekeknek a száma igen csekély volt.
Rob leültetett maga mellé, majd nem sokkal később bejött a tanár. Ő is kért tőlem egy rövid bemutatkozást, majd leülhettem. Úgy tűnik a mai napom csak abból fog állni, hogy egy óránként bemutatkozom. Nagyszerű. Amúgy sem szeretek a középpontban lenni, de úgy látszik, ez új diák lévén elkerülhetetlen lesz.
-Ms. Stewart! Kérem jöjjön ide. -kért a tanár, mire bátortalanul teljesítettem a kérését. -Játszik valamilyen hangszeren? -ajjaj ebből semmi jó nem sülhet ki. Gondoltam magamban.
-Régebben gitároztam.
-Nagyszerű.-mondta, majd a kezembe nyomott egy gitárt. -Játsszon valamit. És énekeljen. Tudnom kell milyen hangja van. -mondta, majd leült az íróasztala mögé és megragadta a tollát, hogy tudjon jegyzetelni. Csak hogy nekem ez nem fog menni. Mióta a szüleim meghaltak, nem játszottam. Azelőtt ebből állt az életem. Imádtam gitározni és énekelni. De azóta a nap óta egy hangot sem énekeltem és a kezemben nem fogtam gitárt. Már az is, hogy a kezemben tartottam a hangszert, nagy sebeket tépett fel. Ahogy a múltra gondoltam, elkezdtem zihálni. Mindenki engem nézett. Rob is. Mintha aggódna? Értetlenül és talán féltve nézett rám rémült ábrázatom láttán. Közelebb léptem a tanárhoz és úgy mondtam, hogy senki más ne hallja:
-Elnézést tanár úr, de nekem ez nem megy.
-Már hogy ne menne? Azt mondta, hogy régen gitározott. Csak megragadt valami.
-Igen, de nem megy.
-Mi az, hogy nem megy?
-Kérem. Hagy ne kelljen játszanom.
-Miért? Lelkileg nem megy? -kérdezte együtt érzőn, mire bólintottam. Félő volt, hogy elbőgöm magam.
-Jól van. Menjen vissza a helyére.
-Köszönöm. -mondtam, majd visszaültem Rob mellé, mire kérdő tekintetével találtam szemben magam. Nem mondtam semmit, csak próbáltam az óra hátralévő részében figyelni, és kizárni, hogy Rob végig engem néz.
Hálás voltam a tanának, hogy nem erőltette. Ő is olyan "alternatívnak" tűnik mint én. Megérti, ha a lelkem nem engedi, akkor nem fog menni. Amikor vége lett az órának, az elsők között rohantam volna ki a teremből, hogyha nem ragadja meg a karomat egy kéz. Ijedten néztem hátra. Rob volt.
-Mi a baj?-kérdezte, és szemében szomorúság csillogott.
-Milyen órád lesz? -kérdeztem, hogy tudjam mennyi időm van. Egy ideig gondolkodott, majd magabiztosan felelt.
-Nem lesz órám. -ezen meglepődtem. Teljesen egyforma lenne az órarendünk?
(Robert szemszöge)
Amikor kicsengettek, Kristen úgy pattant fel a székből, mintha kilőtték volna, és már rohant is ki a teremből. De nem hagyhattam. Meg kell tudnom mi bántja. De miért érdekel ez engem ennyire? Nem tudom, és most nem is érdekel, hogy miért akarom őt ennyire megismerni és miért érdekel engem ennyire, ha szomorú. Utána eredtem, majd a karjánál fogva késztettem megállásra, mire megfordult.
-Mi a baj?
-Milyen órád lesz? -kérdezte, amit nem tudtam mire vélni. Aztán gondoltam, hátha tényleg elmondja, mi bántja és arra nem elég 15 perc. Spanyol órám lenne, de most speciel lényegesebben jobban foglalkoztat, hogy Kristen miért szomorú, mint hogy bemenjek spanyolra, úgyhogy ezt az órát most szépen ellógom.
-Nem lesz órám. -mondtam magabiztosan, amin egy kicsit meglepődött, de nem tudtam vele foglalkozni. Elkezdtem húzni a kocsim felé, hogy egy kicsit messzebb mennyünk, hogy véletlenül se vegyen észre senki, hogy lógok.
-Hová megyünk? -kérdezte, amikor már a kocsit indítottam.
-Csak egy kicsit nyugodtabb helyre, hogy tudjunk beszélgetni. Miután megválaszoltam kérdését, csendben utaztunk tovább. Siettem, így az út nem volt több 5 percnél. Megálltam a St. James park előtt. Krsiten meglepődött, de ő is kiszállt. Elkezdtünk sétálni, majd nem sokkal később belekezdtem.
-Nézd! Nem akarom beleütni az orrom, szóval ha nem akarsz ne válaszolj, de mi volt a baj ének órán? Láttam, hogy valami nincs rendben. -jó darabig csendben volt és gondolkozott. Már azt hittem nem is fog válaszolni, amikor végre megszólalt:
(Kristen szemszöge)
-Tudod ez elég szomorú történet. -egy darabig hallgatott, majd folytatta - Nem tudom miért, de benned megbízom. Ami nagyon furcsa. Kevés emberben tudok megbízni, és ahhoz is idő kell. Te pedig szinte vadidegen vagy. Nem értem. Lehet, hogy London tette ezt velem, nem tudom. De nem is érdekel. Úgy jöttem ide, hogy új életet kezdek. Hogy nem gondolok majd a múltra, de ez a tervem nem igazán akar össze jönni. A múltam kísért engem. Persze, hogy az első itt töltött napomon mesélnem kellett magamról mindenkinek, erre számítottam is. De ma a suliban énekórán más történt.
Régen szinte az egész életem a zene körül forgott. A gitárom a részemmé vált. A gitározás és az éneklés volt az életem. Komoly terveim voltak. Aztán...amikor a szüleim meghaltak, utoljára akkor volt a kezemben gitár. Akkor is azért, hogy darabokra törjem. Azóta hozzá sem értem egy gitárhoz sem.
Aztán amikor a kezembe nyomta a gitárt, már az nagy sebeket tépett fel. Lesokkoltam. Azóta nem is énekeltem. Mindent le akarok zárni ami a múltban történt. -fejeztem be elég hosszúra sikeredett monológomat. Csak ekkor vettem észre, hogy végig a földet fixíroztam.
Felemeltem a fejem, és Robert szomorú ábrázatával álltam szemben. Ez meglepett. Miért szomorítja el őt az én múltam? De ami még jobban meglepett, az az volt, hogy közelebb lépett, és megölelt. Automatikusan öleltem vissza, és csak akkor vettem észre hogy sírok, amikor megláttam Rob világoskék pólóján egy könnyáztatta foltot. Szipogva távolodtam el tőle.
-Ne haragudj. Nem elég hogy itt untatlak, még a pólódat is összevizezem. -mondtam már félig megnyugodva.
-Semmi gond. És nem untatsz. Én kértelek hogy mesélj. Érdekelt. De ha többé nem akarsz erről beszélni, megértem. És bennem megbízhatsz. Köztünk marad az egész. -nézett rám egy féloldalas mosollyal, amit nem tudtam nem viszonozni. -És még egyszer nagyon sajnálom ami a parkolóban történt. Tényleg nem akartalak megbántani.
-Ezt már ezerszer megbeszéltük.
-Hát jó. Beszéljünk valami másról. Mesélj magadról. -kérte amikor leültünk egy fa tövébe.
-Mit szeretnél tudni?
(Robert szemszöge)
-Mindent. -vágtam rá kicsit talán túl gyorsan. De nem érdekelt. Kristen megnyílt nekem, így én is megnyíltam neki. Mindent tudni akartam róla valóban.
-Hát jó. Van egy testvérem. Cameron. Őt azóta nem láttam, hogy a szüleim meghaltak. Akkor eltűnt. Azóta nem tudok róla semmit. A telefon számát megváltoztatta, az e-mailokra nem válaszol. Nagyon hiányzik. De tudod mit? Inkább kérdezz. Nem tudom mit mondjak. -nevettem fel.
-Oké. Szóval. Kedvenc együttes?
-Sok van.
-Mondj kettőt.
-Green Day, Nirvana.
-Kedvenc szín?
-Kék. -válaszolgatott sorban a kérdéseimre, és én azon kaptam magam, hogy minden egyes szavát csak úgy ittam magamba. Kis idő után már megelégelte, hogy magáról kell beszélnie. Nem baj. Így is rengeteg dolgot megtudtam róla, és mivel itt fog lakni Londonban, így még rengeteg időm lesz kifaggatni azokról a dolgokról, amik most nem kerültek szóba.
-Na jól van. Most már én jövök! -jelentette ki, mire bólintottam egyet beleegyezésem jeléül.
-Kedvenc kaja?
-Gyors kaja.-vágtam rá.
-Kedvenc helyek?
-Mármint, hogy? Konkrétan, vagy csak úgy mint, például tengerpart, meg ilyenek?
-A második.
-A parkok, erdők, erdőkben lévő kicsi patakok. -rengeteget beszélgettünk. Közben sétáltunk is, meg amikor megéheztünk ettünk egy kis étteremben, telefon számot cseréltünk és még többet sétáltunk. A külvilág számomra megszűnt létezni. Csak Kristenre figyeltem. Sokat elárult magáról. De mivel a múltját -mivel elég fájdalmas szegénynek- nem akartam feszegetni, inkább a személyiségéről, stílusáról tudtam meg rengeteget. Hasonlóan látjuk a világot, és sok mindenben egyetértünk.
Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy azt vettem észre, hogy Kristen szinte vacog. Körülnéztem, és láttam, hogy kezd sötétedni. Nem volt nálam se egy pulóver, vagy kabát, hogy odaadhattam volna neki, hogy ne fázzon, amit nagyon sajnáltam. Ránéztem az órámra, ami fél hetet mutatott. Nincs olyan késő, de itt, Londonban ilyenkor, már hűvös van. Én már megszoktam, tekintve, hogy mindig is itt éltem.
És akkor esett le. Te jó isten! Mi a suliból úgy jöttünk el, hogy egy óra múlva visszamegyünk. Ellógtuk az egész napot. És én vittem iskolába Emily-t is, tehát nekem kellett volna haza is vinnem. Húú mi lesz ebből.
Kristen először meglepetten nézett ijedt tekintetemre, majd megnézte ő is az időt a telefonján, mire ijedten sikoltott föl.
-Te jó ég, Rob! Az egész napot ellógtuk! Most mit csinálunk? Nekem ez volt az első napom a suliban. Mit gondolhatnak most rólam? Szépen bemutatkoztam. -adott hangot rémületének.
-Nyugi. Nem lesz gáz, kitalálunk valamit út közben, de menjünk a kocsihoz, mert mindjárt megfagysz. -közben arra jutottam, hogy felhívom Emily-t, és ha hazaért, akkor nincs gond. 1000%, hogy hazaért, de ha balhét csap, egyszerűen tűröm, és kész. Nem érdekel. Egyszer jöttem el valakivel beszélgetni, úgy, hogy nem szóltam neki, de nem is kell, hogy mindenről beszámoljak neki. Nem az anyám. Mondjuk tényleg haza kellett volna vinnem, vagy legalább felhívnom. Hazafelé megállok egy virágosnál, és veszek neki egy csokor virágot bocsánatkérésképpen. Nem lesz gáz.
Érdekes. Tök könnyen veszem. Mi van, ha nem bocsát meg és elhagy? Annyira fura, mert nem visel meg annyira a gondolat. Jó persze, hogy nem örülnék neki, hiszen szeretem. Azt hiszem. Mikor beszélgettem vele olyan jót, mint Kristennel? De nem hasonlíthatom egymáshoz a két lányt. Hiszen Kris, csak egy barátom, míg Em a barátnőm. De ez teljesen igaz. Már nem is tudom mikor beszéltem Em-mel tényleg olyan jót.
Idő közben a kocsihoz értünk. Kinyitottam Krisnek az utasülés felőli ajtót, amit ő egy halk köszönömmel jutalmazott, majd mentem a a vezetőüléshét, beültem, majd indultunk is.
-Mit mondjak otthon Mary-nek és Kellan-nek? -kérdezte Kris, és idegesen a hajába túrt.
-Nyugi. Nem lesz semmi gond. Majd megmondjuk, hogy rosszul lettél, és elvittelek az orvoshoz. De ő csak annyit mondott, hogy a sok idegeskedés miatt volt a rosszul léted. Jó lesz?
-Oké. És akkor mindenkinek ezt mondjuk? A suliban is, meg otthon is?
-Igen. -válaszoltam röviden. Érdekes. Ez a kis incidens egy cseppet sem fújta el jó kedvemet.
-És te is ezt mondod otthon? És Emily-nek mit mondasz?
-Ugyan ezt mondom. Mindenki így fogja tudni. E-miatt ne aggódj.
-De te mondtad, hogy Emily nem akarja, hogy jóban legyünk. Nem lesz dühös?
-Mondtam már. Ne aggódj ezen. Nem lesz semmi baja Emily-nek sem. Ha nem érti meg, akkor meg tudom sajnálni. -mondtam ki kerek perec. Kezdett idegesíteni, hogy Kris -látszólag-ennyire tart Emily-től. De igazat mondtam. Ha most haragszik is, előbb utóbb megnyugszik. Ennyi.
A további út csendben telt. Miközben vezettem, egy ötlet körvonalazódott a fejemben. Csak remélni tudom, hogy minden jól fog menni., és nem sül el rosszul.Ugyan is annak is nagy esélye van, hogy nem úgy alakul, ahogy elterveztem és akkor hatalmas bajban leszek.
Amikor a Lutz házhoz értünk, leállítottam a kocsit.
-Köszönöm, hogy hazahoztál, hogy meghallgattál, és mindent. És sajnálom, ha miattam rosszul alakult, vagy fog alakulni az estég. Én nem akartam, hogy miattam összevessz a barátnőddel. -hajtotta le a fejét.
-Nézd Kristen. Én ma nagyon jól éreztem magam. Úgyhogy ne sajnáld, hogy kicsit elnéztük az időt. Mert én sem sajnálom. Ez van. Mondtam. Emily meg ne érdekeljen. Ha haragszik, akkor majd megnyugszik. Ez van. Nem lesz semmi gond. Azt meg, hogy meghallgattalak, nem kell megköszönnöd. Sőt, én köszönöm, hogy megnyíltál nekem. Az hogy meghallgattalak, egy baráttól alap dolog. Vagy nem? -az mondandóm végén meglepett arca lett.
-Szóval...barátok vagyunk? -kérdezte hitetlenkedve.
-Részemről igen. -mondtam mosolyogva. Ekkor eszembe jutott az ötletem, így rá kellett kérdeznem egy-két dologra. -Kristen, bízol bennem? -kérdeztem teljesen komolyan. Egy darabig gondolkodott, majd határozottan felelt.
-Igen.
-Jó, akkor most van 7 óra -néztem az órámra- 2 óra múlva itt leszek. Addigra készülj el.
-Miért? Hová megyünk?
-Azt mondtad, megbízol bennem. Csak tett ezt, és készülj el kilencre. Megcsörgetlek, ha itt vagyok. -csak bólintott, majd egy halk sziával köszönt el, majd már a ház felé vezető járdán szedte a lábait.
Nekem viszont sietnem kell, ha két óra múlva itt akarok lenni.
(Kristen szemszöge)
Sietve mentem a bejárati ajtóhoz, hiszen 9-re készen kell lennem. Amikor benyitottam, Kellan és Mary volt a nappaliban, akik érkezésem hangjára felkapták a fejüket, és odarohantak hozzám. Kellan azonnal szorosan megölelt.
-Kristen úgy örülök, hogy semmi bajod. Hová tűntél? -kérdezte kicsit mérgesebben amikor elengedett.
-A suliban rosszul lettem, és mivel Rob a közelben volt, így ő vitt el orvoshoz.
-Rosszul lettél? Gyere kincsem, ülj le ide -vezetett Mary egy fotelhez- Mit mondott az orvos?
-Nincs komoly bajom. Csak mostanában sokat idegeskedtem, és ez most ütött ki. Ennyi. De már sokkal jobban vagyok. Sőt, ennél jobban még nem voltam soha. -mondtam mosolyogva. Ha nem baj felmennék a szobámba, megírni a leckét. -mondtam még, mire bólintott.
-Megyek veled. Hátha kell segítség. -mondta Kellan, és indultunk is a lépcsőn felfelé. Amikor elértünk a lépcsőig, visszafordultam.
-Mary!
-Tessék, drágám?
-Kilenckor elmehetek valahová?
-Hová szeretnél menni?
-Nem tudom. Csak egy ismerőssel.
-Kilenckor? Tudod, hogy iskolaidő van.
-Tudom. De kérlek... -néztem rá nagy boci szemekkel.
-Jól van. Két feltétellel. 1. Legkésőbb éjfélre hazaérsz. 2. Holnap fel tudsz kelni a suliba.
-Köszönöm. -mondtam, és odarohantam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára, majd tovább mentünk a szobámba Kellan-nal. amikor beértünk, és becsukódott mögöttünk az ajtó, Kellan rögtön kérdőre vont.
-Kris, ugye nem történt semmi, közted, és Robert között? -kérdezte, bennem meg felment a pumpa. Nem fogok kikezdeni egy foglalt sráccal. Sőt. eléggé a béka segge alatt van az önbizalmam még ahhoz is, hogy egy szingli sráccal is kikezdjek.
-Ez most komoly kel? -kérdeztem felháborodva. 1. Tudom, hogy Rob-nak barátnője van. Nem fogok közéjük állni. És nem is akarok. 2. Sokat beszélgettem vele. barátok lettünk. barátok. Örülök neki, ha jól megvan a barátnőjével. És nem akarok többet tőle. Hogy gondolhattál ilyet? Nem vagyok ribanc. -fakadtam ki.
-Én ezt nem is mondtam. Csak rákérdeztem. Ne haragudj. Csak tudod. Nagyon megszerettelek. És mindentől meg akarlak védeni. És ha egy srác is megbánt, búcsúzhat a kis barátjától. Tomot pedig nagyon ki fogom osztani, amiért folyamatosan rád mászik.
-Igen, eléggé nyomul. De csak hülyeségből. Ne oszd ki. Én jót szórakozok rajta. Vicces srác. -aztán Kel mesélt pár vicces dolgot Tomról. Rengeteget nevettem. Aztán amikor az órámra néztem, azt hittem, majd' elájulok. negyed kilenc volt. Kel kedvesen felajánlotta, hogy amíg én fürdök, ő előveszi nekem a ruháimat, amit én el is fogadtam. Megegyeztünk, hogy az én ízlésemnek megfelelően válogatja őket.
(Robert szemszöge)
Ahogy elindultam először Emily-hez, közben felhívtam egy haveromat, aki az egyik londoni szórakozó hely tulajdonosa. Mivel szabadságon van, így most zárva van a Black Lion is -a pub-.
-Szia Sam!
-Robert! Mondd gyorsan mit akarsz? -kérdezte, kicsit mérgesen.
-Hát már nem is örülsz a haverodnak? Egy hete nem beszéltünk.
-Ne haragudj, de ismerősökkel eljöttünk egy helyi pubba, és épp egy csajt fűztem, de semmi baj Robert igazán... -mondta szarkasztikusan.
-Jól van, bocs, csak egy szívességet szeretnék kérni.
-Ajjaj, sokba fog ez neked kerülni, pláne az időzítéseddel, de mondjad.
-Ma elmehetnék a BL-be? -mi így rövidítettük a pub nevét.
-Jól van menj, csak aztán maradjon nekem egyben a kóceráj. A kulcsot tudod hol van. -mondta, azzal ki is nyomta a telefont. Na szép. Akkor a terv: elmegyek Emily-hez, bocsánatot kérek tőle a délután miatt, aztán megyek Sam-ék házához a BL kulcsáért, aztán vissza Kris-hez. És ezt mind 2 óra alatt...
Nem kellett sok idő, már Emily-nél voltam, és csöngettem. Ő nyitott ajtót.
-Ó, szóval már létezek számodra? -kérdezte mérgesen.
-Ne csináld Em. Bocsánatot kérni jöttem. Tényleg. Nagyon sajnálom. Ne haragudj, csak egy lány rosszul lett, és el kellett vinnem orvoshoz. Ezt neked hoztam. Bocsánat kérésként. -adtam át neki a virágcsokrot, amit útközben vettem.
-Csaknem az új csaj lett rosszul? -rögtön ki akartam javítani, hogy van neve is, de inkább nem tettem.
-De igen. Változtat ez a helyzeten? -kérdeztem. Nem értettem, hogy jön ez ide. Nem tök mindegy, hogy ki volt?
-Nem sokat. Minek törődsz vele? Semmi közöd hozzá.
-1. az egyik legjobb haverom testvére. 2. beszélgettem vele, és nagyon jó fej. 3. rosszul lett, és el kellett vinnie valakinek orvoshoz. Miért ne én vittem volna?
-Mert semmi közöd hozzá. Akkor meg nem mindegy, hogy rosszul van-e vagy sem? -itt pattant el a cérna.
-Miért Emily? Ha esetleg rosszul van egy osztálytársad. Az mindegy, hogy mennyire vagy jóban vele, akkor ott hagyod, hagy legyen súlyosabb az állapota?
-Semmi közöm sincs hozzá. Nem az én dolgom.
-Jó tudni, hogy ilyen vagy. Ne haragudj, de nekem ilyen barátnő nem kell.
-Mi? Most szakítasz velem? -kérdezte kiabálva. A nagy hangra, álmosan jött ki egy srác az ajtóba egy szál alsóban.
-Mi a baj kicsim? -kérdezte Emily-t, miközben átölelte a derekát. Kicsit ledöbbentem, de nem érdekelt. Már úgy is mindegy. Erre Emily, döbbenten nézett hol rám, hol a srácra.
-Igen Emily. Szakítok veled. Neked úgy is mindegy nem? Itt van neked ő. -mutattam a -valószínűleg -barátjára. És kitudja mióta van itt neked ő. Viszlát Emily.-mondtam könnyedén, majd eljöttem. Beszálltam a kocsiba, és Sam-ékhez vettem az irányt. Furcsa mód, nem éreztem magam rosszul. Sőt. Mintha megkönnyebbültem volna. Úgy fogtam fel az egészet, hogy egy gonddal kevesebb. Visszagondolva és kicsit a dolgok mélyére nézve, már rég észre vehettem volna, hogy Emily ilyen. Nem értem magam. Az utóbbi időben teljesen vak voltam. De mindegy. Már most jobban érzem magam nélküle. Újra szingli vagyok. Még sincs kedvem ahhoz, hogy hívjam Tomot, hogy menjünk csajozni.
De nem gondolkodtam tovább, mert Sam házához értem, és becsengettem. Nyolc óra, remélem nincs még túl késő. Az anyukája nyitott ajtót.
-Jó estét Mrs. Johnson! Elnézést a késői zavarásért. Csak A Black Lion kulcsaiért jöttem. Sam kölcsön adta ma estére.
-Szervusz Robert. Nem zavarsz. Gyere csak beljebb. Tessék itt vannak a kulcsok. -nyúlt oldalra az ajtó mellett felakasztott kulcstartóhoz, és akasztotta le a kért kulcsokat.
-Nagyon köszönöm. Holnap visszahozom. Viszont látásra. -köszöntem, és annyira siettem, hogy már a kocsiba is pattantam, nem is hallottam, ahogy elköszönt.
Gyorsan hazahajtottam.
-Szia anya! -köszöntem neki -egyedül ő volt a nappaliban, a többieket nem láttam -és már rohantam is fel a szobámba. amikor felértem, gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem, és maradt még fél órám. Úgy látszik egész este rohangálok... Felkaptam a gitárom, és leszáguldottam a lépcsőn. Anya pont ott volt, a konyha ajtajában, ami e lépcső előtt nyílik, így nyomtam egy gyors puszit az arcára.
-Szia anya, majd jövök.
-Állj csak meg egy percre kisfiam! -kelletlenül visszafordultam.
-Hová mész?
-Csak egy barátommal elmegyünk a Black Lion-ba.
-Maximum fél egyre itthon. -mondta anyai szigorral.
-Igyekszem. Szia anya. -mondtam, és most már tényleg kiléptem az ajtón. Amikor indítottam a kocsit, ránéztem az órára. Még van húsz percem. Még jó, hogy az BL öt percre van innen. Ha gyorsan hajtok, akkor talán három perc alatt odaérek. Ideje tesztelni az autóm gyorsulását. Mosolyogtam magamban, és indítottam.
Igazam volt. Három perc alatt ide értem. De nem időztem sokat. Csak leraktam a gitárom és bekészítettem a szükséges cuccokat, majd siettem Kristen-ért.
Amikor odaértem dudáltam, és nem kellett sokat várnom, már meg is jelent az ajtóban, amint a kocsi felé veszi az irányt. Amikor beült, aggodalmas arcát emelte rám.
-Szia! -köszönt félénken.
-Szia! Mi a baj? -kérdeztem, miközben egy előre hulló hajtincsét tettem a füle mögé.
-Tudom, hogy már megbeszéltük, de meg kell kérdeznem: Nem volt gond Emily-vel? -erre nem tudtam mit mondjak. Valószínűleg azért kérdezi meg, mert bántja a dolog. Azt hiszi, hogy ha összevesztünk, akkor miatta. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, így egy kicsit ferdítettem a történteken. Ráér később megtudnia.
-Minden simán ment.- mosolyogtam rá, amit viszonzott is. Azt a kevés utat, ami az SL-ig tartott, beszélgetve tettük meg. Amikor leállítottam a motort, Kristen kíváncsian nézett körül.
-Hol vagyunk?
-Ez a pub a Black Lion. Egy barátomé. -mondtam, majd befelé kezdtem tolni. Amikor beértünk, feloltottam a villanyokat, mire Kristen meglepetten, és félve nézett körül. -Emlékszem mit mondtál a parkban. Amikor énekórán a kezedbe került az a gitár, a rossz emlékek a felszínre törtek. Arra gondoltam, mi lenne, ha megpróbálnánk, ezt leküzdeni. -mondtam, miközben a gitárt kivettem a tokjából, és Kristen elé sétáltam vele, felé nyújtva azt. Ő rémülten nézett rám.
-Robert. Tényleg nagyon kedves tőled, hogy próbálkozol, de ez nem fog menni.
-Kérlek! Csak próbáld meg! -kérleltem.
(Kristen szemszöge)
Amikor bementünk és körülnéztem, eleinte csak azt vettem észre, hogy milyen hangulatos hely. De amikor megláttam a gitárt, a földbe gyökerezett a lábam. Le fagytam. Nem értettem. Nem rég meséltem neki erről, erre tessék.
Pláne amikor felém nyújtotta. Gyorsabban kezdtem szedni a levegőt, és éreztem, hogy kiszökik a vér az arcomból. Elsápadtam.
-Robert. Tényleg nagyon kedves tőled, hogy próbálkozol, de ez nem fog menni. -mondtam szomorúanés beletörődve.
-Kérlek! Csak próbáld meg! Tudom, hogy nem könnyű. De ez olyan, mint a félelem. Sőt. Ez az. Te ugye imádtál gitározni. -bólintottam - Ha imádtál gitározni, akkor valószínűleg jól érezted magad, amikor csinálhattad, és boldog is voltál. -ismét bólintottam- Nem is tudom. Szerintem attól félsz, hogy boldog leszel, úgy, hogy már nincsenek veled a szüleid. Vagy, hogy bűntudatod lesz, hogy boldog vagy a szüleid halála után? -ahogy jobban belegondoltam, talán igaza van. Talán tényleg félek.
-Tudod, úgy jöttem ide, hogy teljesen új életet akarok kezdeni. Nem akarok törődni a múlt fájdalmaival. Csak boldog akarok lenni. De nem tudom, hogyan lehetnék az. Árván. Család nélkül.
-Van családod. Kellan és a családja nagyon szeret téged. És mostantól mi leszünk a családod. A barátaid. Ma nem igazán volt időd megismerkedni a többiekkel, de holnap már lesz. Figyelj! Én nem akarom rád erőltetni, hogy gitározz, csak szeretném, ha legyőznéd ezt a "félelmedet". Na meg kicsit önző is vagyok, és szeretném hallani a hangod. -mosolyodott el a végére, mire nagyot sóhajtottam.
-Igazad van. Ha most nem nézek szembe a démonjaimmal, akkor örök életemre félhetek tőlük. - becsuktam a szemem, és magamban felkészültem a hatalmas lépésre, amit tenni készülök. Átgondoltam az utolsó dalt, amit írtam. (Igen, írtam magamnak dalokat, de soha nem mutattam meg őket senkinek.) Amikor magamban végére értem a dalnak, kinyitottam a szemem, nagy levegőt vettem, a kezembe vettem a gitárt, a levegőt bent tartottam, majd leültem a bekészített székre, és kifújtam a levegőt. A szívem eszeveszett iramban dübörgött a mellkasomban. De úgy éreztem meg kell tennem. Meg akartam tenni...
És elkezdtem... lepengettem az első akkordokat, majd elkezdtem énekelni.
A dalt még aznap írtam, amikor a szüleim meghaltak. Akkor reggel nem tudtam aludni, így már hajnalban felkeltem. Nem tudtam mit csináljak. Unatkoztam, így elkezdtem gitározni. Nem konkrétan egy dalt, hanem csak úgy, ami jött. Egyszer csak eszembe jutott valami. Aztán amit elkezdtem véletlenül, folytattam. A végeredmény nagyon tetszett, így leírtam a kottát egy papírra. Amikor kész lett, elkezdtem ezt a dalt gitározni. Ezt a dalt játszottam órákon át, folyamatosan, amikor a szöveg is megszületett a fejemben. Elkezdtem énekelni, és a dal és a szöveg, tökéletesen passzoltak. A szöveget is leírtam egy lapra.
Máig is tudom az összes általam írt dalt, és annak szövegét, bár aznap elégettem mindet, a fejemből nem tudtam kiűzni őket. Bár, így most visszagondolva, még szerencse.
Nagyon régen énekeltem, így kicsit bizonytalan voltam. Csak a dal közepén mertem kinyitni a szemem, és ránéztem Rob-ra, akinek csak csodálatot és egy kis döbbenetet véltem leolvasni az arcáról. Ennyire jó lenne? Azt azért nem hiszem.
Amikor vége lett a dalnak, az utolsó akkordoknál lehajtottam a fejem, és csak amikor az utolsó hang is lecsengett, mertem felnézni. Kérdőn néztem Rob-ra.
-Ez gyönyörű volt. Kristen, neked csodás hangod van. Ezt a dalt még sosem hallottam. Mi a címe?
-Hát, nem csodálom, hogy nem halottad. Hiszen nem is halhattad. És nincs címe.
-Hogy, hogy nem hallhattam?
-Úgy, hogy én írtam. -mondtam szemlesütve, kissé elpirulva.
-Nem értem. Hogy bírtad ki, hogy nem énekeltél két évig?
-Nem tudom. Be kell vallanom, hogy igazából hiányzott, de nem mertem. Köszönöm, hogy segítettél. Sokkal jobban érzem magam. Mintha nem is én lennék. de ez jó.
-Örülök. Akkor énekelnél még valamit?
-De most te jössz. -nyújtottam oda neki a gitárt, amit mosolyogva vett el, majd ült oda, ahol még az előbb én ültem. Megköszörülte a torkát, amin csak mosolyogtam, majd belekezdett.
Mosolyogva figyelt, az első ének nélkül elhangozódó akkordoknál, majd elkezdett énekelni. Amikor meghallottam hangját, a szám is tátva maradt. Libabőrös lettem rekedtes hangjától. Annyira beleélte magát a dalba, és olyan erősen énekelt, hogy néha kidagadtak nyakán az erek. Én csak döbbenten figyeltem. Látszik rajta, hogy szereti csinálni. És ahogy átadja magát a zenének, én ilyet soha sem tudtam. ahogy néztem a zenészeket akár koncerten, akár a tv-ben, mindig csodáltam őket, hogy ennyire azonosulni tudnak a zenével, ahogy átadják magukat a zenének. Én ilyet soha sem tudtam. Ennyire nem. De Rob teljesen ledöbbentett. Ezt bármelyik, hivatásos zenész meg irigyelhetné. Amikor abbahagyta, és rám emelte szürkéskék szemeit, akkor ocsúdtam fel. miután percekig nem szólaltam meg, akkor rákérdezett.
-Hogy tetszett?
-Ez nem kérdés. Ez elképesztő. A hangod, egyszerűen csodás, maga dal gyönyörű, és ahogy átadod magad a zenének, az valami hihetetlen. -beszéd közben hevesen gesztikuláltam. -Lenyűgöztél. De ezzel most megjártad. -láttam rajta az értetlenséget. -Most már sokszor kell nekem énekelned. De csak ha nem jelent gondot. -magamban imádkoztam, hogy bele egyezzen.
-Rendben. -bólintott rá vigyorogva, mire nagyon boldog lettem, és a nyakába ugrottam. Kicsit meglepődött, de visszaölelt fél kézzel, ahogy a kezében tartott gitárt engedte. Amikor elengedtük egymást, ránéztem az órámra. Te jó ég. 15 perc múlva éjfél. Azt szóvá is tettem.
-Rob! Nagyon köszönöm, hogy rábeszéltél. Tényleg. Sokkal jobban érzem magam. Eddig mintha egy láthatatlan buborékban lettem volna, ami egyfajta bezártságot adott. De ezzel a ma estével ez a buborék kipukkant. -mosolyogtam. -Így már szabadabban mozgok. Köszönöm.
-Nagyon szívesen. -dobott meg azzal a féloldalas mosolyával.
-Öhm, lassan haza kellene mennem. Haza vinnél?
-Ez természetes. -mondta, azzal a gitárját tokba rakta, majd kifelé vettük az irányt. Út közben lekapcsolta a villanyokat. Amikor kiértünk, bezárta az ajtót, majd kocsiba szálltunk.
Amikor a Lutz házhoz értünk, kikapcsoltam az övem, és felé fordultam.
-Még egyszer nagyon köszönöm, hogy megmutattad, hogy nincs mitől tartanom, ami a zenélést illeti.
-Nagyon szívesen.
-Szia! Holnap találkozunk a suliban. -mondtam, és egy puszit nyomtam az arcára, köszöneteként, majd hamar kiszálltam az autóból, és bementem a lakásba.
Amikor beértem, már mindenki aludt. Hamar felmentem a szobámba, lezuhanyoztam, majd felvettem a pizsamámat, és bebújtam az ágyba.
Hihetetlen számomra, hogy megtettem. Gitároztam. És énekeltem. Boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy meg mertem tenni. És hogy ilyen embereket ismerhettem meg. Alig vártam, hogy holnap iskolába menjek, és megismerkedjek, a banda többi tagjával is. Ha csak fele annyira jó fejek mint Kel, vagy Rob, akkor én már boldog vagyok. Meglátjuk mit hoz a holnap.
3. fejezet
Sziasztok!
Először is nagyon köszönöm az előző fejezethez érkezett komikat.
Másodszor pedig meghoztam a fejezetet. Tudom, hogy sokat kellett rá várni, amit sajnálok is, de ez most NAGYON HOSSZÚ lett szerintem, kb két fejezetet tesz ki, úgyhogy nagyon örülnék, ha jó sokat komiznátok. :)
Köszi és jó olvasást
Waltex :)
3. fejezet
(Tom szemszög)
Úton vagyok Kellan felé, mert anyu unszolt, hogy kérjem el drága barátom törifüzetét, ugyan is ahogyan ő fogalmazott: "Kellan rendes gyerek, és megtanulja az anyagot. Neked még le sincs írva. Gyerünk, kérdd el a füzetét és lemásolni!"
Úgyhogy most megyek Kellan-hez, legalább dumálunk egyet...a törit meg ki nem szarja le?
Amikor odaértem, becsöngettem, majd nemsokára Kel nyitott ajtót. Időm sem volt köszönni, mert megláttam a lépcsőn egy lányt. Rohadt jó csaj. Úristen! Csak néztem őt, mire ő elmosolyodott, majd elpirult. Szóval zavarba tudom hozni. Könyveltem el magamban. De ő kicsoda? Ő lenne Kellan unokahúga? Neee... Remélem nem gondolta komolyan hogy nem enged a közelébe. Kell nekem. Mire feleszméltem, már nem volt sehol.
-Ne, haver. Mondd, hogy nem találod dögösnek. -mondta Kel könyörgőn.
-Bocs tesó, de nem mondhatom. -válaszoltam vigyorogva. -És nem tilthatsz el tőle, hacsak ő nem akarja.
-Jól van. Én nem is akarlak eltiltani tőle, csak kérlek, ne használd ki. Ahogy megismertem, ő nem olyan lány. Legyetek jóban. Sőt, örülnék neki, ha jó barátok lennétek, de ne legyen köztetek több. Oké?
-Oké. -mondtam egy beletörődött sóhaj kíséretében. Mondjuk igaza van. Ő az egyik legjobb haverom. Köcsögség lenne kikezdeni az unokahúgával. Nehéz lesz, de próbálok csak haver lenni. Remélem legalább annyi lehetek.
-Kösz. -köszönte meg, miközben kezet fogtunk. -Nem jössz be?
-De igen. Kösz. - Egyenesen a konyhába mentünk, ahol ott ült Kellan anyja, és a csaj.
-Jó napot Mrs. Lutz. Szia. -köszöntem nekik. -Jaj, látom rosszkor jöttem. -néztem a megterített asztalra. -Már megyek is.
-Tom! Nem jöttél rosszkor. Nincs kedved velünk ebédelni? -kérdezte Mrs. Lutz.
-Én tényleg nem akarok zavarni...
-Nem zavarsz. Kellan, elővennél még egy tányért? -kérdezte fiát, ő meg teljesítette anyja kérését. Amikor Kellan lerakta a tányért, megszólalt.
-Jajj, de hülye vagyok. Ne haragudjatok! Kris, ő itt az egyik legjobb haverom, Tom Sturridge. Tom, ő pedig az unokahúgom, akit a húgomként szeretek, Kristen Stewart. -mutatott be minket egymásnak, mire Kristen-hez léptem, és kezet fogtam vele.
-Nagyon örvendek. -mondtam egy mosollyal.
-Én is. -mondta, majd elkezdtünk enni. Miután végeztünk, Kel megkérdezte ittlétem valódi okát. Tényleg már el is felejtettem.
-Köszönöm a finom ebédet Mrs. Lutz. -mondtam, majd elindultunk felfelé Kelannel a szobájába.
(Kristen szemszög)
Amint a fiúk felmentek, megfogtam a tányérokat, és a mosogatóba helyeztem őket, majd elkezdtem mosogatni.
-Hagyd csak Kristen. Majd én. -állított meg Mary. Végül megegyeztünk, hogy én elmosogatok, ő pedig elöblíti az elmosogatott edényeket. Közben nagyon jót beszélgettünk. Nagyon kedves nő. Rengeteget megtudtam róla és a családról. Szerencsére nagyon jól kijövünk. Mint a beszélgetésünkből kiderült, holnap már kezdek is az itteni gimiben. Ennek gondolatára a gyomrom összeszorult.
-Szólnál Kellan-nak, hogy rakja el a cuccát a garázsból, mire az apja hazajön? -kérdezte, mire csak bólintottam, és már mentem is Kel szobája fele. Bekopogtam, és miután megkaptam az engedélyt, beléptem. Tommal ültek az ágyon és beszélgettek.
-Ne haragudjatok, nem akarok zavarni, csak azért jöttem, mert anyukád megkért, hogy szóljak, hogy rakd el a cuccaidat a garázsból, mielőtt apukád hazajönne. -mondtam Kellan-ra nézve.
-Kösz Kris. Srácok, nincs kedvetek segíteni egy kicsit? Sok cucc, van és lehet, hogy valaminek a hasznát vennéd Tom.
-De szívesen. -válaszolt az említett.
-Kris?
-Oké. -egyeztem bele én is, majd mentünk a garázsba.
-Tudod, Tom inkább az egy éjszakás kalandok híve. Ha tetszene neked, nem szeretném, hogy csalódnod kellene.
Mire mindennel végeztünk, már későre járt. Elköszöntünk Mary-tól, majd felmentünk a szobáinkba. Összeszedtem az alvós cuccom, majd mentem fürdeni. Amint a forró víz a bőrömhöz ért, ellazultak az izmaim, és megszállt a nyugalom. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy jéghideg víz folyik a csapból. Gyorsan megtörülköztem, felöltöztem, fogat mostam, majd befeküdtem az ágyba. Az első itt töltött éjszakám. Gondoltam magamban, amikor kopogtak az ajtón, majd Kellan jött be a szobába.
-Nem zavarok? -kérdezte,miközben leült mellém az ágyra.
-Te sosem zavarsz. -jegyeztem meg vigyorogva.
-Lenne kedved egy kis esti beszélgetéshez? Nem tudok aludni.
-Persze.
-Várod már a holnapot?
-Inkább izgulok. Félek, hogy nem fognak befogadni.
-Ezen kár izgulnod. Anyu is nagyon megkedvelt, Tom... na hát őt le se tudod majd vakarni magadról, és én is nagyon megkedveltelek húgi. -mondta, miközben a mondat végén, összeborzolta a hajam, amit nevetve tűrtem.
-Köszönöm. -mondtam, majd megöleltem őt. Ez eszembe juttatta a Cameron-t. Ki tudja mi van vele? Lehet soha többé nem látom. Kel is a bátyám most már. Őt már nem akarom elveszíteni.
-Holnap bemutatlak valakinek. -nézett rám vigyorogva, miután elengedtük egymást.
-Kinek? -néztem rá kicsit félve.
-Nikki-nek. Ő a barátnőm. Szerintem jól kifogtok majd jönni.
-Remélem.
-Húú, későre jár. Hagylak aludni. Holnap lesz az első napod. Nehogy nekem úgy ülj végig az első órán, hogy alig tudod nyitva tartani a szemed. Jó éjt húgi. -mondta, majd homlokon puszilt.
-Jó éjt bátyus. -mondtam én, is majd hallottam, hogy kattan a zár, ahogy Kel, kiment a szobából. Nemsokkal később végre sikerült elaludnom.
Reggel arra keltem, hogy valaki istentelenül ráz.
-Mi van már? -dörrentem rá mérgesen és egy vigyorgó Kellan-nal találtam magam szembe.
-Hogy mi van? Az első napod a suliban az van. Jaj, de várom, hogy megismerd a többieket. Amúgy mond csak: Már az első napodon el akarsz késni? -erre a válaszom csak egy fáradt nyögés volt. -Ejnye húgi, kicsit több lelkesedést, ha kérhetem.
-Jól van. Két kérdésem lenne: Mennyi az idő? És mikor indulunk?
-7óra van, és fél 8-kor indulunk. -erre egy újabb elkeseredett nyögést válaszoltam.
-Oké. Gyorsan lezuhanyozom, aztán felöltözöm és indulhatunk. -mondtam, majd bementem a szobából nyíló fürdőbe.
(Kellan szemszög)
Amikor még Kris nem volt itt, meséltem Nikki-nek, hogy jön. Ő persze teljesen besózott, hiszen ez a hír, egy újabb barátnőt és új vásárló társat is jelent. Már nagyon várta, hogy megismerhesse, de a hétvégén nem tudott átjönni, de mindenképpen ő akarta felöltöztetni az első napján, így megmutattam a Kristen-ről készült képet, és az alapján ment el vásárolni neki.
Így felhívtam Nikki-t, hogy megkérdezzem, milyen ruhákat készítsek elő húgomnak. Ő elmondta, majd elmondása alapján válogattam össze Kris cuccait. Nemsokkal az után, hogy kész lettem, kilépett a fürdőből, majd az általam kikészített ruhakupacra nézett az ágyán. Mielőtt bármit is kérdezhetett volna, elmagyaráztam neki.
-Tudod meséltem neked Nikki-ről. Hát, neki is meséltem rólad. Már az elmondásaim alapján megkedvelt, és reméli, hogy jóban lesztek. És hát ő eléggé vásárlás és ruhamániás. A fejébe vette, hogy ő akar felöltöztetni téged az első napodon, így bevásárolt, és amíg fürödtél, telefonon elmondta, hogy mit vegyek elő, hogy mibe öltözz. Szóval légyszi ezeket vedd fel. -egy darabig gondolkodott, majd a kikészített ruhákhoz ment és megvizsgálta őket.
-Kel, én ezeket nem veszem fel. -jelentette ki.
-Kérlek Kris, ha nem ezekben jössz, Nikki kicsinál. -erre elkezdett nevetni.
-Ez egyáltalán nem vicces.
-Nem néztem volna ki belőled, hogy papucs vagy.
-Nem vagyok papucs, de most nem érünk rá ezen veszekedni. Mi bajod van ezekkel? -kérdeztem miközben a kikészített ruhái felé mutattam.
-Túl kihívóak.
-Naa, kérlek Kris...
(Kristen szemszög)
-Naa, kérlek Kris... -kérlelt nagy, boci szemekkel.
-Ajj, jól van, de most kifelé. -mondtam tettetett mérgességgel, miközben az ajtó felé mutattam.
-Imádlak húgi. -mondta ismét azzal a levakarhatatlan vigyorral az arcán, miközben egy puszit nyomott az arcomra, majd kiment a szobából.
Sóhajtottam egyet, majd a kezembe vettem a ruhákat, végignéztem rajtuk, majd felöltöztem. Amikor kész lettem, vetettem egy pillantást a tükörbe. Jól állt, nem azzal volt a gond, de ez nem az én stílusom. Mindegy. Ha ezzel boldoggá teszem Nikki-t és Kellan-t akkor ki kell bírni. Fel kaptam a táskámat, beledobáltam a fontosabb dolgokat: telefont, fülhallgatót, egy pár tollat, majd lementem.
Kellen-t az előszobában találtam, ahogy a cipőjét veszi fel. amikor mellé értem, a kezembe nyomott egy dobozt és egy pár magassarkú cipőt. Fintorogva -a magassarkú miatt- elvettem tőle mindkettőt, majd belenéztem a dobozba.
-A kaját köszi, ami pedig a cipőt illeti, érzem, hogy felesleges lenne vitatkozni, úgyhogy ezért még jössz eggyel.
-Megint imádlak. Ja és csini vagy. -mondta, mire megforgattam a szemem, és belebújtam a nyak kitörős csizmámba, majd beledobtam a táskámba a kajás dobozt.
Amikor mindketten kész lettünk, Kel elkezdett kifelé tolni a kocsi felé, majd mindketten beültünk és 15 perc múlva már a suli parkolójában is voltunk egy kisebb csoportosulás mellett parkolva. Amikor felfogtam, hogy már illene kiszállni a kocsiból, nagyot sóhajtottam, mire Kel felém fordult.
-Nyugi, minden rendben lesz. -nézett rám, egy 1000 wattos mosollyal, amit nem tudtam nem viszonozni, majd kiszálltunk a kocsiból. Amikor becsuktam az ajtót és a beszélgető csoport felé néztem, láttam, hogy mindenki engem néz. Mindig is utáltam a középpontban lenni. De legalább az egy kicsit megnyugtatott, hogy egy ismerős arc azért volt. Tom.
Amikor odaértünk hozzájuk, köszöntünk, majd Kel mindenkinek bemutatott.
-Kris, ők itt a legjobb haverok, Jackson, Rob, és Tom-ot már ismered, Emily, ő Rob barátnője, Ashley, és a barátnőm, Nikki. Srácok, ő itt Kristen, az unokahúgom. -amint Kellan mindenkit bemutatott mindenkinek, Nikki hirtelen megölelt.
-Szia Kristen. Kellan már sokat mesélt rólad. Remélem jó barátnők leszünk. Látom felvetted a ruhákat. Mesésen állnak. -mielőtt bármit is válaszolhattam volna, még egy lány a ölelt meg hirtelen. Azt hiszem Ashley.
-Kristen. Ashley vagyok, de szólíts csak Ash-nek. Én is csak azt tudom mondani mint Nikki. remélem jó barátnők leszünk. -amint elengedett, egy ismerős hangot hallottam meg.
-Ugyan már srácok. Ne legyetek már szégyenlősek. -jött oda Tom, majd megpuszilt, és karját bátorítóan a derekamon hagyta. A többieknek kikerekedett a szeme. Most mi van? Aztán Jackson jött oda, ölelt meg és köszöntött a csapatban. Egyedül Rob és Emily nem köszönt. Nem értettem miért, de nem foglalkoztam vele. Bár Rob nagyon nézett. Lehet betolakodónak tart. Hiszen betolakodtam a barátai közé. De nem értem rá ezzel foglalkozni.
-Kris boldogulsz? -kérdezte Kel, mire bólintottam egyet, majd egy puszit nyomott az arcomra aztán eltűnt Nikki-vel.
-Hol lesz az első órád Kristen? -kérdezte Ashley.
-Öhm, még nem tudom. Még nem vettem fel az órarendemet. Először az irodát kéne megtalálnom. -alighogy kimondtam, Ashley még válaszolni sem tudott, mert Tom megelőzte.
-Elkísérlek. Aztán elkísérhetlek az első óráidra, hogy ne tévedj el. -furcsa volt számomra, hogy ennyire foglalkoztatja őket, a személyem, hiszen már régóta nem érdekli senkit, hogy élek-e egyáltalán. Hozzá kell szoknom, hogy itt igen is figyelnek rám. És ez jól esik.
-Kösz. -mondtam Tom-nak az ajánlatát elfogadva, majd elköszöntünk a többiektől, és elindultunk az iroda felé.
(Robert szemszög)
Amikor Kellan megállt a kocsijával a szokásos helyén, nem sokkal később kiszállt ő, és egy lány, akit az unokahúgának sejtettem. Amikor megfordult és elindultak felénk, elállt a lélegzetem. Ez a lány gyönyörű. Azok a gyönyörű zöld szemei, mely félelemmel és keserűséggel teltek meg, teljesen magával ragadtak, és nem engedtek bűvkörükből. Ahogy a szemét néztem, hirtelen minden megvilágosult előttem. Amióta Emily-vel vagyok, mintha kicseréltek volna. De nem gondolkodhatok ilyesmin. Szeretem Emily-t és ezen semmi sem tud változtatni. Akkor ocsúdtam fel, amikor megéreztem, hogy Emily egyre szorosabban ölel magához. Ekkor észhez tértem: Miket nem gondolok én? Még hogy szép? Nekem barátnőm van. Bár ha jobban bele gondolok: Én hűséget fogadtam, nem vakságot. Amikor Kellan bemutatott mindenkit mindenkinek, és mindenki sorba odament hozzá, hogy üdvözölje, égtem a vágytól, hogy én is odamehessek hozzá, hogy a karjaimba zárjam, és válthassak vele néhány szót, de megakadályozott szerelmem, utamat elálló teste, mely engem ölelt szorosan, hogy ne tudjak odamenni. Amikor Tom lépett oda hozzá, és megpuszilta, mintha régi ismerősök lennének, aztán megláttam, hogy karja Kristen derekát öleli magához, elöntött a féltékenység. Én akartam az ő helyében lenni. Azt akartam, hogy Kristen ajkai az én arcomat érintsék, és hogy az én karjaim ölelhessék karcsú derekát. De már megint miken jár az eszem. Nekem itt van Em. Emily, Emily, Emily! Folyamatosan mondogattam a fejemben szerelmem nevét, hogy jól eszembe véssem, nekem itt van ő. Szeret engem, és én is szeretem őt. Egyáltalán hogy jön ez a lány ahhoz, hogy idejön, és összezavarja az érzéseimet? Mi az, hogy idejön, és már a puszta látványa is kételyeket ébreszt bennem? Már nem kedvelem ezt a csajt. Amikor elment Tom-mal megkeresni az irodát, magamban nagyon is helyeseltem eme tettüket. Menjenek csak. Legyen tőlem jó messzire ez a Kristen.
Ashley csalódott volt, amiért Tom időt sem hagyott neki, hogy egy kicsit beszélgethessen vele, de azzal vigasztaltuk, hogy most már itt fog élni, így bőven lesz rá ideje, hogy megismerje. Őt ezzel vigasztaltuk, engem meg ezzel a gondolattal lehetett volna kikergetni a világból.
Nemsokkal később mi is elmentünk a saját óráinkra. Nekem matek volt az első órám, míg Emily-nek angol. Miután elbúcsúztunk egymástól, bementem a terembe. Becsöngetésig még volt három perc, így addig elővettem a telefonom, és azon ügyködtem. Egyszer csak felnéztem a telefonomból az ajtó felé, és megláttam ott Tom-ot, és Kristen-t, amint épp elköszönnek egymástól egy puszival. Ez a látvány kicsit feldühített, így inkább visszanéztem a telefonomra. Pár perc múlva, egy halk, bátortalan, de annál szebb és csilingelőbb hangot hallottam magam mellől.
-Leülhetnék ide? -kérdezte Ő, mire csak bólintottam, majd amikor bejött a tanár, elraktam a telefonom, és az órára kezdtem koncentrálni. A tanár úr először is megkérte Ms. Stewart-ot, hogy mutatkozzon be nekünk, mint sz iskola új diákja. Láttam rajta, hogy nagyon nem szívesen teszi ezt, de felállt, majd mesélt pár mondatot magáról. A szüleit véletlenül sem említette. Belegondoltam a helyzetébe.
Nem tudom mi lenne velem anyu és apu nélkül. Nagyon szeretem őket. Mindig is a család volt számomra az első. Lehet, hogy neki is. De ő már nem tölthet több időt sem az édesanyjával, sem az édesapjával. Lehet, hogy téves következtetéseket vontam le róla. De hát én nem vagyok ilyen. Meg kell ismernem, mielőtt bármit is gondolhatnék róla. Az egész órát fel sem fogtam. Végig Kristen-en gondolkoztam. aztán csak azt vettem észre, hogy kicsengettek.
-Kristen várj! -szólítottam meg, mielőtt kimehetett volna a teremből. Ő meglepődve fordult meg.
(Kristen szemszög)
Nem kicsit lepődtem meg, amikor megszólított. Eddig ellenséges volt velem. Nem értem honnan ez a változás.
-Ne haragudj. Reggel nem volt módom bemutatkozni. Rob vagyok. Robert Pattinson. -nyújtotta felém jobb kezét, amit készségesen megfogtam. Magamban gondoltam: Ja nem volt módod bemutatkozni, ugyan is barátnőd ott lógott a nyakadban, aki egyáltalán nem szimpatikus nekem. Látszik rajta, hogy nemhogy nem kedvel, egyenesen utál. Megjegyzem fogalmam sincs miért, hiszen egy szót sem beszéltünk, de mindegy.
-Kristen.-válaszoltam rövidem, majd már indultam kifelé, amikor mellém lépett és jött velem tovább.
-Hol lesz a következő órád? -kérdezte. Minek akarja azt ő tudni? Egyáltalán, minek lóg most velem? A parkolóban leszűrtem, hogy nem vagyok egy szívesen látott személy a számára. Mit akar? Rá is kérdeztem.
-Figyelj! Nem kell úgy csinálnod, mintha érdekelne, hogy élek. A parkolóban már levágtam, hogy magasról szarsz rám, szóval most miért érdekel téged, hogy hol lesz órám? -lehet, hogy kicsit gorombább voltam a kelleténél, de meg őrjített hogy most nem tudtam mi van.
-Sajnálom. Tudod Emily miatt voltam olyan, amilyen. Ő...ő, hogy is mondjam? Nincs odáig azért az ötletért, hogy megismerjelek. Bár nem tudom miért. Egyébként nem szarok rád. Sőt. Azok alapján, amiket megtudtam rólad, nagyon is érdekesnek hangzik az életed. Meg szeretnélek ismerni. Én nem vagyok olyan, hogy egy szó nélkül alkossak véleményt bárkiről is. -elgondolkodtam. Még hogy az én életem érdekes. Inkább siralmas. De jól esett amit mondott. Meg akar ismerni. Hát jó.
-Sajnálom. Ének órám lesz. -mondtam vissza kanyarodva az előző témára.
-Nekem is. -mondta mosolyogva, majd elindultunk a következő óránkra. A matekóra szörnyű volt. Olyan távolt ült tőlem, amennyire csak tudott, mintha leprás lennék. Nagyon kíváncsi leszek, hogy mit eredményezett ez a kis beszélgetés és így milyen lesz ez a közös énekóra...
Először is nagyon köszönöm az előző fejezethez érkezett komikat.
Másodszor pedig meghoztam a fejezetet. Tudom, hogy sokat kellett rá várni, amit sajnálok is, de ez most NAGYON HOSSZÚ lett szerintem, kb két fejezetet tesz ki, úgyhogy nagyon örülnék, ha jó sokat komiznátok. :)
Köszi és jó olvasást
Waltex :)
3. fejezet
(Tom szemszög)
Úton vagyok Kellan felé, mert anyu unszolt, hogy kérjem el drága barátom törifüzetét, ugyan is ahogyan ő fogalmazott: "Kellan rendes gyerek, és megtanulja az anyagot. Neked még le sincs írva. Gyerünk, kérdd el a füzetét és lemásolni!"
Úgyhogy most megyek Kellan-hez, legalább dumálunk egyet...a törit meg ki nem szarja le?
Amikor odaértem, becsöngettem, majd nemsokára Kel nyitott ajtót. Időm sem volt köszönni, mert megláttam a lépcsőn egy lányt. Rohadt jó csaj. Úristen! Csak néztem őt, mire ő elmosolyodott, majd elpirult. Szóval zavarba tudom hozni. Könyveltem el magamban. De ő kicsoda? Ő lenne Kellan unokahúga? Neee... Remélem nem gondolta komolyan hogy nem enged a közelébe. Kell nekem. Mire feleszméltem, már nem volt sehol.
-Ne, haver. Mondd, hogy nem találod dögösnek. -mondta Kel könyörgőn.
-Bocs tesó, de nem mondhatom. -válaszoltam vigyorogva. -És nem tilthatsz el tőle, hacsak ő nem akarja.
-Jól van. Én nem is akarlak eltiltani tőle, csak kérlek, ne használd ki. Ahogy megismertem, ő nem olyan lány. Legyetek jóban. Sőt, örülnék neki, ha jó barátok lennétek, de ne legyen köztetek több. Oké?
-Oké. -mondtam egy beletörődött sóhaj kíséretében. Mondjuk igaza van. Ő az egyik legjobb haverom. Köcsögség lenne kikezdeni az unokahúgával. Nehéz lesz, de próbálok csak haver lenni. Remélem legalább annyi lehetek.
-Kösz. -köszönte meg, miközben kezet fogtunk. -Nem jössz be?
-De igen. Kösz. - Egyenesen a konyhába mentünk, ahol ott ült Kellan anyja, és a csaj.
-Jó napot Mrs. Lutz. Szia. -köszöntem nekik. -Jaj, látom rosszkor jöttem. -néztem a megterített asztalra. -Már megyek is.
-Tom! Nem jöttél rosszkor. Nincs kedved velünk ebédelni? -kérdezte Mrs. Lutz.
-Én tényleg nem akarok zavarni...
-Nem zavarsz. Kellan, elővennél még egy tányért? -kérdezte fiát, ő meg teljesítette anyja kérését. Amikor Kellan lerakta a tányért, megszólalt.
-Jajj, de hülye vagyok. Ne haragudjatok! Kris, ő itt az egyik legjobb haverom, Tom Sturridge. Tom, ő pedig az unokahúgom, akit a húgomként szeretek, Kristen Stewart. -mutatott be minket egymásnak, mire Kristen-hez léptem, és kezet fogtam vele.
-Nagyon örvendek. -mondtam egy mosollyal.
-Én is. -mondta, majd elkezdtünk enni. Miután végeztünk, Kel megkérdezte ittlétem valódi okát. Tényleg már el is felejtettem.
-Köszönöm a finom ebédet Mrs. Lutz. -mondtam, majd elindultunk felfelé Kelannel a szobájába.
(Kristen szemszög)
Amint a fiúk felmentek, megfogtam a tányérokat, és a mosogatóba helyeztem őket, majd elkezdtem mosogatni.
-Hagyd csak Kristen. Majd én. -állított meg Mary. Végül megegyeztünk, hogy én elmosogatok, ő pedig elöblíti az elmosogatott edényeket. Közben nagyon jót beszélgettünk. Nagyon kedves nő. Rengeteget megtudtam róla és a családról. Szerencsére nagyon jól kijövünk. Mint a beszélgetésünkből kiderült, holnap már kezdek is az itteni gimiben. Ennek gondolatára a gyomrom összeszorult.
-Szólnál Kellan-nak, hogy rakja el a cuccát a garázsból, mire az apja hazajön? -kérdezte, mire csak bólintottam, és már mentem is Kel szobája fele. Bekopogtam, és miután megkaptam az engedélyt, beléptem. Tommal ültek az ágyon és beszélgettek.
-Ne haragudjatok, nem akarok zavarni, csak azért jöttem, mert anyukád megkért, hogy szóljak, hogy rakd el a cuccaidat a garázsból, mielőtt apukád hazajönne. -mondtam Kellan-ra nézve.
-Kösz Kris. Srácok, nincs kedvetek segíteni egy kicsit? Sok cucc, van és lehet, hogy valaminek a hasznát vennéd Tom.
-De szívesen. -válaszolt az említett.
-Kris?
-Oké. -egyeztem bele én is, majd mentünk a garázsba.
*****
Mire végeztünk, már Tom-mal is sikerült megismerkednem. Nagyon jó fej és
vicces. szerintem még életemben nem nevettem ennyit. Amikor Tom elment,
egy öleléssel és puszival köszöntünk el. Kicsit meglepődtem, de jól
esett, hogy már ő is elfogadott.
Kel-lel bementünk a házba, és neki álltunk vacsorát készíteni.
-Látom nagyon jóban lettél Tom-mal.
-Igen. Nagyon jó fej.
-És mond csak. Nem tetszik neked véletlenül? -ez a kérdés váratlanul ért, nevetnem kellett. Tom tényleg jó fej. Bolond.
-Dehogy. Tom jó fej, vicces és bolond, de én csak barátként tudok ránézni. Honnan jutott ilyen az eszedbe?
-Megkönnyebbültem.
-Miért?
Mire mindennel végeztünk, már későre járt. Elköszöntünk Mary-tól, majd felmentünk a szobáinkba. Összeszedtem az alvós cuccom, majd mentem fürdeni. Amint a forró víz a bőrömhöz ért, ellazultak az izmaim, és megszállt a nyugalom. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy jéghideg víz folyik a csapból. Gyorsan megtörülköztem, felöltöztem, fogat mostam, majd befeküdtem az ágyba. Az első itt töltött éjszakám. Gondoltam magamban, amikor kopogtak az ajtón, majd Kellan jött be a szobába.
-Nem zavarok? -kérdezte,miközben leült mellém az ágyra.
-Te sosem zavarsz. -jegyeztem meg vigyorogva.
-Lenne kedved egy kis esti beszélgetéshez? Nem tudok aludni.
-Persze.
-Várod már a holnapot?
-Inkább izgulok. Félek, hogy nem fognak befogadni.
-Ezen kár izgulnod. Anyu is nagyon megkedvelt, Tom... na hát őt le se tudod majd vakarni magadról, és én is nagyon megkedveltelek húgi. -mondta, miközben a mondat végén, összeborzolta a hajam, amit nevetve tűrtem.
-Köszönöm. -mondtam, majd megöleltem őt. Ez eszembe juttatta a Cameron-t. Ki tudja mi van vele? Lehet soha többé nem látom. Kel is a bátyám most már. Őt már nem akarom elveszíteni.
-Holnap bemutatlak valakinek. -nézett rám vigyorogva, miután elengedtük egymást.
-Kinek? -néztem rá kicsit félve.
-Nikki-nek. Ő a barátnőm. Szerintem jól kifogtok majd jönni.
-Remélem.
-Húú, későre jár. Hagylak aludni. Holnap lesz az első napod. Nehogy nekem úgy ülj végig az első órán, hogy alig tudod nyitva tartani a szemed. Jó éjt húgi. -mondta, majd homlokon puszilt.
-Jó éjt bátyus. -mondtam én, is majd hallottam, hogy kattan a zár, ahogy Kel, kiment a szobából. Nemsokkal később végre sikerült elaludnom.
*****
-Mi van már? -dörrentem rá mérgesen és egy vigyorgó Kellan-nal találtam magam szembe.
-Hogy mi van? Az első napod a suliban az van. Jaj, de várom, hogy megismerd a többieket. Amúgy mond csak: Már az első napodon el akarsz késni? -erre a válaszom csak egy fáradt nyögés volt. -Ejnye húgi, kicsit több lelkesedést, ha kérhetem.
-Jól van. Két kérdésem lenne: Mennyi az idő? És mikor indulunk?
-7óra van, és fél 8-kor indulunk. -erre egy újabb elkeseredett nyögést válaszoltam.
-Oké. Gyorsan lezuhanyozom, aztán felöltözöm és indulhatunk. -mondtam, majd bementem a szobából nyíló fürdőbe.
(Kellan szemszög)
Amikor még Kris nem volt itt, meséltem Nikki-nek, hogy jön. Ő persze teljesen besózott, hiszen ez a hír, egy újabb barátnőt és új vásárló társat is jelent. Már nagyon várta, hogy megismerhesse, de a hétvégén nem tudott átjönni, de mindenképpen ő akarta felöltöztetni az első napján, így megmutattam a Kristen-ről készült képet, és az alapján ment el vásárolni neki.
Így felhívtam Nikki-t, hogy megkérdezzem, milyen ruhákat készítsek elő húgomnak. Ő elmondta, majd elmondása alapján válogattam össze Kris cuccait. Nemsokkal az után, hogy kész lettem, kilépett a fürdőből, majd az általam kikészített ruhakupacra nézett az ágyán. Mielőtt bármit is kérdezhetett volna, elmagyaráztam neki.
-Tudod meséltem neked Nikki-ről. Hát, neki is meséltem rólad. Már az elmondásaim alapján megkedvelt, és reméli, hogy jóban lesztek. És hát ő eléggé vásárlás és ruhamániás. A fejébe vette, hogy ő akar felöltöztetni téged az első napodon, így bevásárolt, és amíg fürödtél, telefonon elmondta, hogy mit vegyek elő, hogy mibe öltözz. Szóval légyszi ezeket vedd fel. -egy darabig gondolkodott, majd a kikészített ruhákhoz ment és megvizsgálta őket.
-Kel, én ezeket nem veszem fel. -jelentette ki.
-Kérlek Kris, ha nem ezekben jössz, Nikki kicsinál. -erre elkezdett nevetni.
-Ez egyáltalán nem vicces.
-Nem néztem volna ki belőled, hogy papucs vagy.
-Nem vagyok papucs, de most nem érünk rá ezen veszekedni. Mi bajod van ezekkel? -kérdeztem miközben a kikészített ruhái felé mutattam.
-Túl kihívóak.
-Naa, kérlek Kris...
(Kristen szemszög)
-Naa, kérlek Kris... -kérlelt nagy, boci szemekkel.
-Ajj, jól van, de most kifelé. -mondtam tettetett mérgességgel, miközben az ajtó felé mutattam.
-Imádlak húgi. -mondta ismét azzal a levakarhatatlan vigyorral az arcán, miközben egy puszit nyomott az arcomra, majd kiment a szobából.
Sóhajtottam egyet, majd a kezembe vettem a ruhákat, végignéztem rajtuk, majd felöltöztem. Amikor kész lettem, vetettem egy pillantást a tükörbe. Jól állt, nem azzal volt a gond, de ez nem az én stílusom. Mindegy. Ha ezzel boldoggá teszem Nikki-t és Kellan-t akkor ki kell bírni. Fel kaptam a táskámat, beledobáltam a fontosabb dolgokat: telefont, fülhallgatót, egy pár tollat, majd lementem.
Kellen-t az előszobában találtam, ahogy a cipőjét veszi fel. amikor mellé értem, a kezembe nyomott egy dobozt és egy pár magassarkú cipőt. Fintorogva -a magassarkú miatt- elvettem tőle mindkettőt, majd belenéztem a dobozba.
-Megint imádlak. Ja és csini vagy. -mondta, mire megforgattam a szemem, és belebújtam a nyak kitörős csizmámba, majd beledobtam a táskámba a kajás dobozt.
Amikor mindketten kész lettünk, Kel elkezdett kifelé tolni a kocsi felé, majd mindketten beültünk és 15 perc múlva már a suli parkolójában is voltunk egy kisebb csoportosulás mellett parkolva. Amikor felfogtam, hogy már illene kiszállni a kocsiból, nagyot sóhajtottam, mire Kel felém fordult.
-Nyugi, minden rendben lesz. -nézett rám, egy 1000 wattos mosollyal, amit nem tudtam nem viszonozni, majd kiszálltunk a kocsiból. Amikor becsuktam az ajtót és a beszélgető csoport felé néztem, láttam, hogy mindenki engem néz. Mindig is utáltam a középpontban lenni. De legalább az egy kicsit megnyugtatott, hogy egy ismerős arc azért volt. Tom.
Amikor odaértünk hozzájuk, köszöntünk, majd Kel mindenkinek bemutatott.
-Kris, ők itt a legjobb haverok, Jackson, Rob, és Tom-ot már ismered, Emily, ő Rob barátnője, Ashley, és a barátnőm, Nikki. Srácok, ő itt Kristen, az unokahúgom. -amint Kellan mindenkit bemutatott mindenkinek, Nikki hirtelen megölelt.
-Szia Kristen. Kellan már sokat mesélt rólad. Remélem jó barátnők leszünk. Látom felvetted a ruhákat. Mesésen állnak. -mielőtt bármit is válaszolhattam volna, még egy lány a ölelt meg hirtelen. Azt hiszem Ashley.
-Kristen. Ashley vagyok, de szólíts csak Ash-nek. Én is csak azt tudom mondani mint Nikki. remélem jó barátnők leszünk. -amint elengedett, egy ismerős hangot hallottam meg.
-Ugyan már srácok. Ne legyetek már szégyenlősek. -jött oda Tom, majd megpuszilt, és karját bátorítóan a derekamon hagyta. A többieknek kikerekedett a szeme. Most mi van? Aztán Jackson jött oda, ölelt meg és köszöntött a csapatban. Egyedül Rob és Emily nem köszönt. Nem értettem miért, de nem foglalkoztam vele. Bár Rob nagyon nézett. Lehet betolakodónak tart. Hiszen betolakodtam a barátai közé. De nem értem rá ezzel foglalkozni.
-Kris boldogulsz? -kérdezte Kel, mire bólintottam egyet, majd egy puszit nyomott az arcomra aztán eltűnt Nikki-vel.
-Hol lesz az első órád Kristen? -kérdezte Ashley.
-Öhm, még nem tudom. Még nem vettem fel az órarendemet. Először az irodát kéne megtalálnom. -alighogy kimondtam, Ashley még válaszolni sem tudott, mert Tom megelőzte.
-Elkísérlek. Aztán elkísérhetlek az első óráidra, hogy ne tévedj el. -furcsa volt számomra, hogy ennyire foglalkoztatja őket, a személyem, hiszen már régóta nem érdekli senkit, hogy élek-e egyáltalán. Hozzá kell szoknom, hogy itt igen is figyelnek rám. És ez jól esik.
-Kösz. -mondtam Tom-nak az ajánlatát elfogadva, majd elköszöntünk a többiektől, és elindultunk az iroda felé.
(Robert szemszög)
Amikor Kellan megállt a kocsijával a szokásos helyén, nem sokkal később kiszállt ő, és egy lány, akit az unokahúgának sejtettem. Amikor megfordult és elindultak felénk, elállt a lélegzetem. Ez a lány gyönyörű. Azok a gyönyörű zöld szemei, mely félelemmel és keserűséggel teltek meg, teljesen magával ragadtak, és nem engedtek bűvkörükből. Ahogy a szemét néztem, hirtelen minden megvilágosult előttem. Amióta Emily-vel vagyok, mintha kicseréltek volna. De nem gondolkodhatok ilyesmin. Szeretem Emily-t és ezen semmi sem tud változtatni. Akkor ocsúdtam fel, amikor megéreztem, hogy Emily egyre szorosabban ölel magához. Ekkor észhez tértem: Miket nem gondolok én? Még hogy szép? Nekem barátnőm van. Bár ha jobban bele gondolok: Én hűséget fogadtam, nem vakságot. Amikor Kellan bemutatott mindenkit mindenkinek, és mindenki sorba odament hozzá, hogy üdvözölje, égtem a vágytól, hogy én is odamehessek hozzá, hogy a karjaimba zárjam, és válthassak vele néhány szót, de megakadályozott szerelmem, utamat elálló teste, mely engem ölelt szorosan, hogy ne tudjak odamenni. Amikor Tom lépett oda hozzá, és megpuszilta, mintha régi ismerősök lennének, aztán megláttam, hogy karja Kristen derekát öleli magához, elöntött a féltékenység. Én akartam az ő helyében lenni. Azt akartam, hogy Kristen ajkai az én arcomat érintsék, és hogy az én karjaim ölelhessék karcsú derekát. De már megint miken jár az eszem. Nekem itt van Em. Emily, Emily, Emily! Folyamatosan mondogattam a fejemben szerelmem nevét, hogy jól eszembe véssem, nekem itt van ő. Szeret engem, és én is szeretem őt. Egyáltalán hogy jön ez a lány ahhoz, hogy idejön, és összezavarja az érzéseimet? Mi az, hogy idejön, és már a puszta látványa is kételyeket ébreszt bennem? Már nem kedvelem ezt a csajt. Amikor elment Tom-mal megkeresni az irodát, magamban nagyon is helyeseltem eme tettüket. Menjenek csak. Legyen tőlem jó messzire ez a Kristen.
Ashley csalódott volt, amiért Tom időt sem hagyott neki, hogy egy kicsit beszélgethessen vele, de azzal vigasztaltuk, hogy most már itt fog élni, így bőven lesz rá ideje, hogy megismerje. Őt ezzel vigasztaltuk, engem meg ezzel a gondolattal lehetett volna kikergetni a világból.
Nemsokkal később mi is elmentünk a saját óráinkra. Nekem matek volt az első órám, míg Emily-nek angol. Miután elbúcsúztunk egymástól, bementem a terembe. Becsöngetésig még volt három perc, így addig elővettem a telefonom, és azon ügyködtem. Egyszer csak felnéztem a telefonomból az ajtó felé, és megláttam ott Tom-ot, és Kristen-t, amint épp elköszönnek egymástól egy puszival. Ez a látvány kicsit feldühített, így inkább visszanéztem a telefonomra. Pár perc múlva, egy halk, bátortalan, de annál szebb és csilingelőbb hangot hallottam magam mellől.
-Leülhetnék ide? -kérdezte Ő, mire csak bólintottam, majd amikor bejött a tanár, elraktam a telefonom, és az órára kezdtem koncentrálni. A tanár úr először is megkérte Ms. Stewart-ot, hogy mutatkozzon be nekünk, mint sz iskola új diákja. Láttam rajta, hogy nagyon nem szívesen teszi ezt, de felállt, majd mesélt pár mondatot magáról. A szüleit véletlenül sem említette. Belegondoltam a helyzetébe.
Nem tudom mi lenne velem anyu és apu nélkül. Nagyon szeretem őket. Mindig is a család volt számomra az első. Lehet, hogy neki is. De ő már nem tölthet több időt sem az édesanyjával, sem az édesapjával. Lehet, hogy téves következtetéseket vontam le róla. De hát én nem vagyok ilyen. Meg kell ismernem, mielőtt bármit is gondolhatnék róla. Az egész órát fel sem fogtam. Végig Kristen-en gondolkoztam. aztán csak azt vettem észre, hogy kicsengettek.
-Kristen várj! -szólítottam meg, mielőtt kimehetett volna a teremből. Ő meglepődve fordult meg.
(Kristen szemszög)
Nem kicsit lepődtem meg, amikor megszólított. Eddig ellenséges volt velem. Nem értem honnan ez a változás.
-Ne haragudj. Reggel nem volt módom bemutatkozni. Rob vagyok. Robert Pattinson. -nyújtotta felém jobb kezét, amit készségesen megfogtam. Magamban gondoltam: Ja nem volt módod bemutatkozni, ugyan is barátnőd ott lógott a nyakadban, aki egyáltalán nem szimpatikus nekem. Látszik rajta, hogy nemhogy nem kedvel, egyenesen utál. Megjegyzem fogalmam sincs miért, hiszen egy szót sem beszéltünk, de mindegy.
-Kristen.-válaszoltam rövidem, majd már indultam kifelé, amikor mellém lépett és jött velem tovább.
-Hol lesz a következő órád? -kérdezte. Minek akarja azt ő tudni? Egyáltalán, minek lóg most velem? A parkolóban leszűrtem, hogy nem vagyok egy szívesen látott személy a számára. Mit akar? Rá is kérdeztem.
-Figyelj! Nem kell úgy csinálnod, mintha érdekelne, hogy élek. A parkolóban már levágtam, hogy magasról szarsz rám, szóval most miért érdekel téged, hogy hol lesz órám? -lehet, hogy kicsit gorombább voltam a kelleténél, de meg őrjített hogy most nem tudtam mi van.
-Sajnálom. Tudod Emily miatt voltam olyan, amilyen. Ő...ő, hogy is mondjam? Nincs odáig azért az ötletért, hogy megismerjelek. Bár nem tudom miért. Egyébként nem szarok rád. Sőt. Azok alapján, amiket megtudtam rólad, nagyon is érdekesnek hangzik az életed. Meg szeretnélek ismerni. Én nem vagyok olyan, hogy egy szó nélkül alkossak véleményt bárkiről is. -elgondolkodtam. Még hogy az én életem érdekes. Inkább siralmas. De jól esett amit mondott. Meg akar ismerni. Hát jó.
-Sajnálom. Ének órám lesz. -mondtam vissza kanyarodva az előző témára.
-Nekem is. -mondta mosolyogva, majd elindultunk a következő óránkra. A matekóra szörnyű volt. Olyan távolt ült tőlem, amennyire csak tudott, mintha leprás lennék. Nagyon kíváncsi leszek, hogy mit eredményezett ez a kis beszélgetés és így milyen lesz ez a közös énekóra...
 | |
| Kristen aznapi, Nikki és Kellan által összeválogatott cucca |
2. fejezet
2. fejezet
Reggel nagyon korán kellet kelnem, mert hajnali 4-kor indul gép. Nagyot sóhajtva keltem ki az ágyból, és mentem a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam.
Amikor a reggeli teendőket elvégeztem, eszembe jutott, hogy amilyen okos vagyok, tegnap este minden ruhámat elpakoltam, így most szenvedhetek ki valamit a bőröndömből. Oda léptem, majd tanácstalanul álltam felette. Mit kéne felvennem egy ilyen alkalomkor? Végül egy egyszerű farmernél, és egy fehér pólónál döntöttem. Magamra kaptam őket, majd a hajamat felfogtam egy csattal, és felraktam a napszemüvegemet.
Egy hátizsákba raktam a fontosabb cuccokat, mint például pénz, iratok stb. A táskát felkaptam a hátamra, majd a bőrönddel a kezemben igyekeztem lefelé a lépcsőn. Amikor leértem, az ajtó előtt állt egy fiú, és látszólag engem várt. Még sosem láttam. Ez furcsa.
-Szia! Michael Angarano vagyok, de szólíts csak Mike-nak. -mondta, miközben a kezét nyújtotta felém.
- Szia. Kristen Stewart. -mutatkoztam be én is röviden, közben elfogadtam felém nyújtott kezét.
-Nos, Kristen, én foglak kivinni a reptérre. Indulhatunk? -ezen meglepődtem. Csak bólintottam. Segített berakni a csomagtartóba a cuccaimat, majd beültünk a kocsiba, és már hajtottunk is a reptérre. Már nagyon furdalt a kíváncsiság, így muszáj voltam rákérdezni:
-Ne haragudj, de ki vagy te? Mert még sosem láttalak.
-Gondolom ismered Grace-t. Az árvaházban dolgozik. -bólintottam. -Ő az édes anyám. Ő kért meg, hogy hozzalak el. -mondta, majd még beszélgettünk. Nagyon jól összebarátkoztunk. Ami furcsa volt számomra. Régen nem beszélgettem már senkivel. Nem hogy jóban lettem volna valakivel.
Amikor kiértünk a reptérre, Mike segített kiszedni a cuccomat a kocsiból, majd elköszöntünk egymástól, és ő elhajtott, míg én becsekkoltam, és átestem a különféle vizsgálatokon, majd már a gépen ültem. Amikor felszállt a gép, csak akkor fogtam fel igazán: Amikor ez a gép leszáll Londonban, egy teljesen új életem lesz. Ez boldogsággal töltött el, bár volt bennem egy kis egészséges félelem is, amiatt, hogy hogyan fognak fogadni.
De nem volt időm tovább gondolkodni, mert elnyomott az álom.
(Kellan szemszöge)
Reggel
korán felkeltem -érdekes módon nem voltam fáradt-, majd elvégeztem a
reggeli teendőket, aztán lementem a konyhába, ahol anyuba botlottam.
-Jó reggelt anyu!
-Neked is Kellan. Akkor elmennél Kristen-ért?
-Persze. Azért keltem fel. Kíváncsi vagyok milyen. Remélem jóban leszünk.
-Amikor
kicsik voltatok jóban voltatok. Biztos minden jó lesz, ne aggódj
kisfiam. -mondta, azzal odajött hozzám, adott egy puszit a homlokomra,
és a kezembe nyomta a kocsikulcsot, ezzel jelezve, hogy indulnom kéne.
-Akkor én megyek is. Szia anyu! -azzal kiléptem az ajtón, beültem a kocsiba, és el is indultam a reptérre.
*****
Az
érkező gépeket jelző tábla szerint Kris-nek 2 perc múlva leszáll a gépe
az 5-ös terminálon, így odamentem, hogy ott várjam. Nem kellett sokat
várnom, meg is érezett.
Pár
napja akik nálunk jártak, és tájékoztattak minket, hogy Kristennek
hozzánk kell költözni, hoztak róla egy képet, így fel tudom majd
ismerni, ha leszáll a gépről.
Az
emberek sorba jelentek meg a gép ajtajában, de Kris még nem volt sehol.
Kezdtem aggódni. De aggodalmam alaptalannak bizonyult, mert pár pillanat
múlva megpillantottam. Nagyon szép lány. Hosszú, gesztenye barna haj,
hófehér bőr -amin meg is lepődtem, tekintve, hogy egész eddigi életét
Los Angelesben töltötte- nagyon karcsú derék, szinte már túl vékony
volt. Na majd anyu biztos tele fogja tömni kajával. Hosszú lábak. Így
bele gondolva, Kristen rohadt jó csaj. Távol kell tőle tartani Tomot.
Biztos szemet vet rá. Amikor lejött a gépről, odasétáltam hozzá.
-Szia! Ha minden igaz te vagy Kristen ugye?
-Igen.
-Hát,
az nagyszerű, én Kellan vagyok. -mondtam, majd megöleltem. Mindig is
akartam egy húgit, akit majd nekem kell megvédenem, és hopp, most az
ölembe pottyan egy unokahúgi. Az majdnem ugyan olyan jó, nagyon örülnék,
ha jóban lennénk.
-Indulhatunk? -kérdeztem, mire csak bólintott. Megkerestük a cuccait, beültünk a kocsiba, és megkezdődött a másfél órás út.
-Mesélj magadról. -kértem. -Persze csak ha szeretnél.
(Kristen szemszög)
-Hát...mire vagy kíváncsi?
-Nem is tudom. Hány éves vagy,? Mivel töltöd a szabad idődet? Mesélj az eddigi életedről, és a barátaidról.
-Oké.
17 éves vagyok. A szabadidőm nagy részét zene hallgatással és
olvasással töltöm. Régen boldog voltam. Együtt éltem anyuval, apuval, és
Cameronnal. Nagyon jó kapcsolatom volt a szüleimmel, és a bátyámmal. De
ez mind egy nap alatt szertefoszlott.
Már
Cam is és én is haza értünk a suliból, és együtt hülyültünk a
konyhában, amikor megszólalt a telefon. Amikor felvette, az arcán még
mindig ott játszott egy hatalmas vigyor. Ahogy az enyémen is. Végig az
arcát figyeltem. De aztán az arckifejezése hirtelen megváltozott. Rémült
lett. A rémület rám is átragadt. Egy szót sem szólt, csak egy idő után
letette a telefont, és hozzám sietett.
-Kris! Most nagyon erősnek kell lenned.
-Mi bajod van Cam?
-Anyu...Anyu...
-Mi
van vele? Cameron mondd már! -kiabáltam rá, mert nagyon megrémisztett,
és mielőbb tudni akartam, mi történt, és mi volt az, ami ennyire
felzaklatta.
-Anyu
és apu balesetet szenvedett. -ledöbbentem. A könnyeim azonnal utat
törtek maguknak. Mielőbb látni akartam őket. Remélem semmi komoly bajuk
nincs.
-Melyik
kórházban vannak? -kérdeztem, és már rohantam is, hogy felvegyem a
cipőm, de Cam odajött hozzám, és megállított a mozdulatban. -Mi van?
-kérdeztem sokkal durvábban, mint ahogy akartam.
-Kris. Nem élték túl. -mi? Az nem lehet. Nem, nem, nem, és nem. Ez nem történhetett meg.
-Mi?
Nem, az nem lehet. Cam, mondd, hogy ez csak egy rossz vicc, és apuék
mindjárt bejönnek azon az ajtón mosolyogva, mint ahogy szoktak.
-mondtam, miközben az ajtó felé mutattam, és már a földön ültem. Cameron
átölelt, és úgy tartott, míg alább nem hagyott a zokogásom. Pár nappal
később Cam eltűnt, Én pedig árvaházba kerültem. Barátaim pedig
nincsenek. -mondtam el az egészet. Közben igyekeztem nem elsírni magam.
-Cameron nagyon hiányzik. Azóta nem hallottam felőle.
-Sajnálom.
-fordult felém egy pillanatra Kellan. -Még nem ismerjük egymást, de rám
bármiben számíthatsz. Tudod, mióta megtudtam, hogy jössz,nagyon boldog
voltam -és még vagyok is- mert én mindig is szerettem volna egy húgit.
De sose lett. Aztán hirtelen bejelentik, hogy jön egy unokahúgi. Az
szinte olyan jó, mint egy testvér. Szóval Kristen Stewart, ha szeretnél,
mától a kishúgom vagy. -mondta, majd leállította a kocsit, mert
gondolom megérkeztünk. Eközben nekem könnyek gyűltek a szemembe, és
hirtelen megöleltem Kellant.
-Szeretnék.-válaszoltam. -Persze csak ha nem gond.
-Dehogy
gond. Mondtam, hogy én örülök neki. Van egy húgom. Király. De azt
tudnod kell, hogy figyelni fogok. Egy jó báty dolga, hogy megvédje a
kishúgát, na meg ha jönnek a fiúk...jaj, bele se merek gondolni. -tette
homlokához a kezét színpadiasan, mire felnevettem. Régen nem nevettem
már. És nagyon jól esik. Igen. Úgy érzem tényleg teljesen új életet
tudok kezdeni Londonban. És egész jól kezdődik. Mit jól? Ennél jobban
már nem is kezdődhetett volna.
Este miután küldtem egy sms-t Robnak,siettem Paul-hoz. Igen, csalom Robot. Nem tehetek róla. Ő kényeztet engem, és mindent megad nekem. Paul meg, hát, ő csak úgy van. Reggel mikor felkeltünk, én már indultam is haza. Most nem volt kedvem egyikhez sem. Inkább felhívtam az egyik barátnőmet, hogy menjünk vásárolni.
(Kristen szemszög)
Kel befogadott, de most jön a nehezének az egyik fele. (A másik fele a városba való beilleszkedés lesz, és ismerkedés az itteniekkel). Kiszálltunk a kocsiból, Kellan kivette a cuccomat a csomagtartóból, majd kinyitotta az ajtót, és előre engedett. Megálltam az előszobában.
-Ugyan, gyere már. Nem esznek meg. Mosolygott bátorítóan újdonsült bátyám, majd megfogta a kezem, és a konyha felé kezdett húzni. -Anyu, megjöttünk! -kiabált. Közben én egyre jobban izgultam. Amikor a konyhába értünk, egy középkorú, fiatalos, fekete hajú nőt láttam meg. Gondolom ő lehet Kellan anyukája.
-Sziasztok!
-Jó napot Mrs Lutz! -köszöntem udvariasan.
-Ugyan. Tegezz kérlek. Nem vagyok olyan öreg.-mondta egy kedves mosollyal az arcán. -Mary vagyok.
-Kristen Stewart.
-Sajnálom, az ebéd még nincs készen, de addig menj fel, pakolj csak ki. Kallen! Mutasd meg Kristennek a szobáját. Ha kész vagy, majd megismerkedünk. Jó? -erre csak bólintottam, majd követtem Kellant az emeletre. Amikor felértünk, kinyitott előttem egy ajtót, majd betessékelt rajta a szobába.
-Akarod, hogy segítsek? -kérdezte, de én megköszönve nemet intettem. Ő is a szobájába ment, míg én is az enyémbe, és elkezdtem kipakolni. Közben gondolkodtam. Milyen kedves család. Kellant egyszerűen imádom. Tényleg olyan, mint egy báty. Vele máris nagyon jóban vagyunk. Az anyukája is nagyon kedves. Szerintem vele is jól ki fogok jönni. Boldog vagyok. Nagyon jól fogadtak, és ez nagyon jó érzés.
-Kristen! Kellan! Gyertek, kész az ebéd. -hallottam amint Mrs. Lutz, akarom mondani Mary kiabált nekünk. Kiléptem az ajtón, és Kel is pont akkor tette ugyan ezt. Együtt, viccelődve mentünk le a lépcsőn, amikor csengetett valaki. Kellan megszaporázta lépteit egy "majd én nyitom" kíséretében, majd kinyitotta az ajtót. Én még csak a lépcső közepén tartottam,- ami szemben volt az ajtóval-, amikor Kellan kinyitotta az ajtót. Amikor leértem azt láttam, hogy egy elég helyes fiú áll az ajtóban, és engem néz. Szép, kék szemei voltak. De még milyen szépek. Ahogy nézett, muszáj volt mosolyognom, és kicsit el is pirultam. Aztán folytattam utamat a konyhába, majd elkezdtünk beszélgetni Mary-vel, míg Kel, kint folytatott beszélgetést a számomra ismeretlen sráccal.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)